Szeptember 9. - Talán megbánom

Alig bírtam aludni. Folyton csak a telefonomat bámultam és vártam, hátha jön üzenet. De nem jött.

Lebaktattam az utcára. Legnagyobb meglepetésemre Máté fogadott. A lépcső közepén ült, és rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Halkan mögé osontam, és leültem mellé a lépcsőre.

Felemelte a kezét, és átkarolta a vállamat. Felnéztem rá. Mélykék szemében visszatükröződött a hajnali égbolt színes világa.

- Olyan szép az ég! - mondtam még mindig megbabonázva.

- Tényleg az... Te figyelj! Biztosan nem tudod ki ütött le tegnap? Iskolás vagy felnőtt?

- Még mindig ezen pörögsz? - kérdeztem. Pedig nagyon is jól esett az aggódása.

- Baj? Baj, hogy érdekel ki ver meg amikor kedve tartja?

- Igazad van, nem az. Csak furcsa. Még a szüleimnek sem mondtam el. Se az üzeneteket, se semmit.

- Miért? Mi történne?

- Amikor elkezdtem volna mondani, megint írt az idegen, hogy ha el merem mondani nagyobbat kapok. Ki tudja mekkorát? Agyonver??? Nem hibáztathatsz! Hiszen semmi biztosíték nincsen rá, hogy nem egy pchihopata.

- Szerinted egy elmebeteg ember pont téged találna meg?! Mindenki téged akar bántani?! Azért, mert most valami hülye gyerek szórakozik veled?! Értsd már meg Norina, ez csak valami idióta vicc, amit túlzásba vittek. Nem elmegyógyintézetből szökött féleszűek akarnak megkéselni!!!  - mondta felemelve a hangját.

Megszeppenve néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy hogyan értette, de az biztos, hogy ezzel megbántott. Lehajtottam a fejem. Pár percig néztem a macskaköves utat, amíg a fiú fel le járkált a ház előtt.

- Szóval szerinted az, hogy úgy fejbe vertek, hogy elájultam, az csak valami gyerekcsíny? -kérdeztem halkan, de határozottan.

- Persze, az már túlzás volt, de biztosan nem akartak annyira megütni.

-  Hogy lehet véletlenül túl nagyot ütni? Hogy lehet egyáltalán véletlenül ütni?

- Fogalmam sincs, oké?! Nem tudom ki csinálja ezt, de szerintem hagyd az egészet. Ne aggód túl!

- Ne aggódjam túl?! Megvertek, és nem tudom ki!!! Rémisztő üzeneteket kapok, és mindig tudják mit csinálok! Szerintem le is hallgatnak! - mondtam, most már én is ordítva.

- Lehallgatnak? Kérlek... Csak jókor nyomták meg a küldés gombot. Ja, és egy pofon, még nem megverés. - mondta visszafojtott mosollyal.

- De elájultam!

- De csak egyszer ütöttek meg.

Felálltam, és elsétáltam a buszmegálló felé. Pörgött az agyam. Képek villantak be. A saras udvar, a támadó, a suli rendelője... Hiába próbáltam visszaemlékezni az arcra, nem sikerült. Mert nem láttam. Nem volt. Egyszerűen, csak a test maradt meg bennem. Középmagas vékony alkatú ember. Szerintem lány, de lehetséges, hogy csak azért gondolom így, mert fóbiámmá vált, hogy Maja utál.

A hátam mögül hallottam, ahogy Máté lohol utánam. Akárhogy is, de ha ő nem veszi ezt komolyan, sajnos én sem tudom őt komolyan venni.

Felszálltunk. Egész úton nem beszéltem senkivel. Gondolkodtam. De kivételesen nem azon, ki lehet ő, hanem azon, mit nem mond el Máté. Meg azon, hogy ma el kell mennem Barbihoz. Róla teljesen meg is felejtkeztem.

Első óra, biosz volt. Ezzel a tanárral, sem találkoztunk, azaz laza óra volt.

Nagyon szimpatikus ember, magas, vékony testalkatú, és kissé fiatal férfi tanítja. Éppen Áron beszélgetett a tanár úrral, amikor valaki kopogtatott. Maja volt az. Félénken benyitott, és intett egyet mindenkinek.

- Jó napot! Az osztályunkban Gergő rosszul lett. És mivel maga az osztályfőnök...

- Jól van értem Majácska, megyek, addig felügyelnél? - mondta a tanár, meg sem várva a választ. Miért kell felügyelnie? Mi nem tudjuk megcsinálni? Na mindegy...

Maja körbesétált a teremben. Mikor a padomhoz ért, megragadta a karomat, és odahúzott egy távoli sarokba.

- Jól vagy?

- Mi???

- Tudod tegnap...

- Ja, igen. De furcsa, hogy érdekel.

Maja felvonta a szemöldökét, és hátrébb lépett. Széttárta a karját, és hitetlen hangon megszólalt.

- Már bocs, de problémád, hogy megkérdeztem, jól vagy- e?!

Mindenki felénk nézett. Legszívesebben eggyé váltam volna a mögöttem lévő fallal. Nem ment.

- Nem, csak meglepő.

- Mert szerinted én voltam!

- IGEN!!! -  mondtam üvöltve.

Ekkor visszaért a tanár, és Maja végleg elhagyta a termet.

Szünetben a szekrényemhez mentem. Gyorsan elforgattam a kódot, és kinyitottam a nehéz vas ajtót. Kivettem a kabátzsebemből a telefonomat, és megnyitottam az üzeneteket. 2 új is van. Az egyik apa volt: Felhívtak, hogy tegnap elájultál. nekünk mégsem mondtál semmit. Miért? Bántanak?

Nem írtam vissza. Nem tudtam mit. Megnéztem a másikat. Az már érdekesebb volt: Ne gyanúsítgass! Ha érdekel ki vagyok, akkor beszéljünk meg egy találkozót.

Ettől az ötlettől, egyszerre lettem boldog, és kétségbe esett. Boldog voltam, mert a lehetőség a kezemben volt, hogy megtudjam ki ez. És kétségbe estem, mert nem tudtam, mi történhet. Máté engem bámult. Éreztem magamon a tekintetét. Odaléptem hozzá.

- Tudom, hogy nem érdekel, de...

- A dilinyós?

- Az...

- Jól látod, nem érdekel.

Hát jó! Ha nem érdekli, nem untatom. Elhatároztam, hogy csak azért is elmegyek. 

Ebédnél lementem a menzára. Egyedül. Körbenéztem, a többiek már régen ettek. Megkaptam az ételt, és üres helyet kerestem. Ekkor, Enikő, mint egy hülye, felállt a székére, és elkezdett ugrálva integetni nekem. Még utoljára körbepillantottam a helységen, és szép lassan elindultam a barátaim felé. Leültem az asztalhoz, és elkezdtem enni. Valami undorító hús volt, krumplipürével. Nem éppen a kedvencem. 

Áron és Anna azon veszekedtek, hogy Barbival mi van. Áronnak azt mondta láza van, Annának pedig azt, hogy hányt. Felmerült az ötlet, hogy mindkettő, de mivel mindkettőjüknek nem lehet igaza, ezt az ötletet gyorsan elvetették.Enikő nem bírta tovább ő is beszállt a vitába. Szerinte fáj a hasa, és megfázott. Vártam, hogy Máté is közbeszól, de nem tette. Engem figyelt. Elővettem a telefonomat, és elkezdtem nyomkodni. Vettem egy nagy levegőt, és visszaírtam az ismeretlen embernek. Biztosítottam róla, hogy elmegyek. Letettem magam mellé a mobilt, és vártam. Kisvártatva jött a válasz: Hol találkozzunk? Gondolkoztam egy kicsit, majd úgy döntöttem, a kezére játszok: Egy sötét sikátorban. Egy elhagyatott kis lyukban, ahol senki nem hall. 

Ahogy rányomtam a küldés gombra, rögtön megbántam. De ezt már nem tudtam visszacsinálni. Csak annyit remélhetek, hogy tényleg egy hülye gyerek az. 

A válasz csak annyi volt: Bölcs döntés! 

Eltettem a telefont. Visszatértem a barátaim zűrös életébe.Már annyit eldöntöttek, hogy biztosan beteg. Na ők is zsenik. Mosolyogva hallgattam őket. 

A nap többi része unalmasan telt. Órák után szóltam anyáéknak, hogy Barbinál leszek. Ami részben igaz is. 

Kisétáltunk az iskola épültéből. Enikőért szokás szerint jöttek, a többiek meg jöttek velem a buszhoz. 

Megint elővettem a telefont. Az időt bámultam. Még volt 12 percem a találkozásig.

- Miért nyomogatod ki-be a telefonodat? - nézett a szemembe Máté.

- Csak az időt nézem. Tudod lesz egy találkozóm. - mondtam közömbösen, és a zsebem mélyére csúsztattam a készüléket.

- VELE?! - kérdezte magából kikelve.

- Na mi van, most már érdekel? 

- Hát... Nem lesz ebből baj?

- Miért lenne? Hiszen te magad mondtad, hogy ez csak egy buta gyerekcsíny. - mondtam mosolyogva, és leszálltam a járműről. Láttam, hogy Máté az ajtó előtt áll, és néz.  

Elindultam a megbeszélt helyre. Kis útbaigazítás, és már az utcában is voltam. Beléptem a sikátorba. A szívem a torkomban dobogott. Most végre megtudom ki Ő!