Ott álltam, és bámultam a sötét lyukat. A lábam és a kezem remegett. Legszívesebben elfutottam volna, de nem tettem. Már 10 perce vártam. De senki nem jelent meg az utcában. Ahogy a sötétség, egyre inkább kezdett eluralkodni a kis utcában, a szívem egyre hevesebben vert. Sötét felhők jelentek meg az égen, a szél a szemembe fújta a hajam.
- Hahó! - üvöltöttem magam elé.
Senki nem válaszolt. A rideg sikátor falai visszaverték a hangomat. Beljebb léptem.
Üres szatyrok, energiaitalos üvegek, sörös dobozok, és cigi csikkek voltak szétdobálva a földön.
A szagtól felfordult a gyomrom. Valami csikizte a lábam. Lenéztem. Egy patkány szaladt át rajta. Felsikoltottam, és elkezdtem rugdosni a levegőt. A rágcsáló ijedten futott vissza lakhelyére.
Ismét egy furcsa hangot hallottam. Ezúttal a hátam mögül. Megfordultam. Egy magas, vékony lánnyal találtam magam szemben.
- Tudtam, hogy eljössz! - mondta éles hangon, majd egy gúnyos mosoly kíséretében folytatta. - Hogy tetszik a hely, amit választottam? Ne is válaszolj, tudom, hogy imádod.
Bármennyire is akartam, nem láttam az arcát. Egy maszkkal volt eltakarva.
- Mutasd az arcod! - mondtam remegő hangon, de határozottan.
- Miért olyan fontos, ki vagyok?
- Mert tudni szeretném, kivel állok szemben.
Végül megrántotta a vállát, és levette az álarcot. Szőke haja lazán omlott a vállára. Erősen ki volt sminkelve, de így is felismertem arca vonásait. A gyomrom megremegett. Végig tudtam. Maja az.
- Mit állsz ott? Csak azt ne mond, hogy meglepődtél.
Fel - le járkált. Magassarkúja kopogásától megfájdult a fejem.
- És most mit tervezel velem? - kérdeztem. Féltem a választól.
- El akarom érni, hogy beszélj! Mond el, miért mutattad meg Máténak, hogy csókolóztam azzal a gyerekkel. Hiszen nem jelentett semmit, csak dühös voltam. - fordított magával szembe.
- Nem én hívtam oda! Utánad mentem, hogy megbeszéljétek a dolgokat, és ő követett. Egyébként is, tudom, hogy csak féltékennyé akartad vele tenni azt a srácot.
- Ki mondta?
- Máté.
- És te hittél neki?
- Téged ismerve igen. Amúgy, most már abbahagyhatod ezt az egészet. Tisztázódott, hogy nem szándékos volt,
- És, ha szerintem ennek még nincs vége? Ha szerintem elveszed tőlem életem szerelmét?
- Akkor bolond vagy. - szögeztem le.
Sarkon fordultam, és elindultam hazafelé. Éppen fordultam volna le, amikor egy kéz ragadta meg a lábam, és húzta ki alólam. Elterültem a földön. Segítségért akartam kiabálni, de befogta a számat.
- Nem mész innen sehová! - mondta, és földre kényszerített.
Leültem a hideg, mocskos betonra. A bogarak, patkányok és egyéb undorító lények rögtön felfedeztek. Végigfutott a hideg a hátamon. Maja elfordúlt. Az utcát nézte. Kihasználva a pillanatot, hangtalanul feltápászkodtam, és a falhoz tapadva próbáltam elosonni. Akárcsak a rajzfilmekben, ráléptem egy gallyra. A lány megfordult, és közelebb lépett hozzám.
- Hova mész? Csak nem azt képzelted, hogy köszönés nélkül elmehetsz? - nézett rám. A szeme nagyon ijesztő volt. Mint egy pszichopatának.
- Most mit akarsz? Fogva tartani? Elég hülye terv. - mondtam lenézően.
Még közelebb jött, mire én elkezdtem hátrálni. Végül már csak a fal volt mögöttem. Nekivetettem a hátam. Maja és köztem csak egy centi hely maradt. Elkezdtem kapálózni, ő pedig lefogta a karomat.
- Nem mész sehová! - mondta, és ellökött.
Ismét a padlón találtam magam. A lány fölém tornyosult. Megemelte a jobb lábát és rúgni készült. Ekkor egy ismerős hang hallatszott a távolból. Léptek zaját verte vissza a panelházak fala. Kilestem a vékony lábak között. Egy kapucnis fiú haladt fogvatartóm felé. Hátúlról megfogta a derekát, felemelte, és könnyedén arrébb tette. Szembefordította magával Maját, és valamit a fülébe súgott. Ettől a lány arca egyszerre tükrözte a zavarodottság, és a bosszúvágy keserű ízét. Miután elkergette minden gondolatát, odament a megmentőmhöz, és jó erősen, ököllel orbavágta. Vércseppek hada indul útra a fiú orrától az álláig. Felemelte izmos kezeit, és levette a kapucnit, így láthatóvá vállt az arca. Nem bírtam a vért, ezért nem néztem oda. De amikor Maja felsikoltott, minden erőmet összeszedve, és leküzdve az émelygésemet, kinyitottam a szemem és felnéztem a fiúra. Barna kócos haja, most keltem fel stílusban a szemébe lógott. Szeme kékje gyűlöletet árasztott.
- Úr Isten Máté! Annyira sajnálom! - rohant oda hozzá rögtön az utált személy,
Máté nem mondott a bocsánatkérésre semmit. Kiszabadult a lány szorításából, és elém lépett. Kinyújtotta a kezét, és talpra segített.
- Elmebeteg vagy! - mondta a mellettem sétáló fiú Majának.
Kisétáltunk a sikátorból, és hazaindultunk.
- Jól vagy? - néztem rá aggódóan. Az arcát megszáradt vér borította.
- Persze. Ez csak egy kis karcolás. Viszont te normális vagy? Hogy jöhettél ide? És miért nem szóltál?
- A nap folyamán többször is a tudtomra adtad, hogy nem érdekel a dolog. Nem Maja vagyok, hogy csak azért is nyaggassalak. - vontam meg a vállam.
- Te őrült vagy! - mondta vigyorogva, és megölelt. - De a legjobb fajta.
- Tudom... De te miért jöttél? Honnan tudtad, hogy hol vagyok?
- Áron mesélte, neki meg Barbi. Tényleg, voltál Barbinál?
- Aha voltam. De nem sokáig. Megígértem neki, hogy holnap biztosan sokáig maradok.
- Ez nagyon nagy hülyeség volt.
- Nem, mert legalább tudjuk, hogy ki ez.
- Igen, már csak el kell fogatnunk.
- Fogatnunk? - néztem rá kérdőn.
- Igen. Az elmegyógyintézettel.
Felnevettem. Máté hazáig kísért. A lépcsőházban még 10 percet beszélgettünk, majd bementem.
- Kislányom! Hol voltál?
- Barbinál.
- Most hívtam az anyukáját! 3 óra óta nem vagy ott. Mi ez az egész?
Nem bírtam tovább a titkolózást. Elkezdtem mesélni, a furcsa sms-ektől Máté vérző orráig. A szüleim figyelmesen hallgattak, majd a mondókám végén megrázták a fejüket.
- Hívom a szüleit. - mondta anya, előkapva a telefonját.
- Ez a gyerekek vitája! - szólt közbe apa, amit én egy hálás pillantással viszonoztam.
- De a verekedés...
- Azt hitte egy rabló vagy valami! - rögtönöztem.
- Hát jó.
Végeztem a vacsorával, és elmentem fürdeni. Lefekvés után még sokáig nem bírtam aludni. Mátén járt az eszem. Miért mentett meg? Csak ezen a kérdésen pörögtem. Akármilyen szándék is vezérelte, engem végtelenül boldoggá tett!
Sarkon fordultam, és elindultam hazafelé. Éppen fordultam volna le, amikor egy kéz ragadta meg a lábam, és húzta ki alólam. Elterültem a földön. Segítségért akartam kiabálni, de befogta a számat.
- Nem mész innen sehová! - mondta, és földre kényszerített.
Leültem a hideg, mocskos betonra. A bogarak, patkányok és egyéb undorító lények rögtön felfedeztek. Végigfutott a hideg a hátamon. Maja elfordúlt. Az utcát nézte. Kihasználva a pillanatot, hangtalanul feltápászkodtam, és a falhoz tapadva próbáltam elosonni. Akárcsak a rajzfilmekben, ráléptem egy gallyra. A lány megfordult, és közelebb lépett hozzám.
- Hova mész? Csak nem azt képzelted, hogy köszönés nélkül elmehetsz? - nézett rám. A szeme nagyon ijesztő volt. Mint egy pszichopatának.
- Most mit akarsz? Fogva tartani? Elég hülye terv. - mondtam lenézően.
Még közelebb jött, mire én elkezdtem hátrálni. Végül már csak a fal volt mögöttem. Nekivetettem a hátam. Maja és köztem csak egy centi hely maradt. Elkezdtem kapálózni, ő pedig lefogta a karomat.
- Nem mész sehová! - mondta, és ellökött.
Ismét a padlón találtam magam. A lány fölém tornyosult. Megemelte a jobb lábát és rúgni készült. Ekkor egy ismerős hang hallatszott a távolból. Léptek zaját verte vissza a panelházak fala. Kilestem a vékony lábak között. Egy kapucnis fiú haladt fogvatartóm felé. Hátúlról megfogta a derekát, felemelte, és könnyedén arrébb tette. Szembefordította magával Maját, és valamit a fülébe súgott. Ettől a lány arca egyszerre tükrözte a zavarodottság, és a bosszúvágy keserű ízét. Miután elkergette minden gondolatát, odament a megmentőmhöz, és jó erősen, ököllel orbavágta. Vércseppek hada indul útra a fiú orrától az álláig. Felemelte izmos kezeit, és levette a kapucnit, így láthatóvá vállt az arca. Nem bírtam a vért, ezért nem néztem oda. De amikor Maja felsikoltott, minden erőmet összeszedve, és leküzdve az émelygésemet, kinyitottam a szemem és felnéztem a fiúra. Barna kócos haja, most keltem fel stílusban a szemébe lógott. Szeme kékje gyűlöletet árasztott.
- Úr Isten Máté! Annyira sajnálom! - rohant oda hozzá rögtön az utált személy,
Máté nem mondott a bocsánatkérésre semmit. Kiszabadult a lány szorításából, és elém lépett. Kinyújtotta a kezét, és talpra segített.
- Elmebeteg vagy! - mondta a mellettem sétáló fiú Majának.
Kisétáltunk a sikátorból, és hazaindultunk.
- Jól vagy? - néztem rá aggódóan. Az arcát megszáradt vér borította.
- Persze. Ez csak egy kis karcolás. Viszont te normális vagy? Hogy jöhettél ide? És miért nem szóltál?
- A nap folyamán többször is a tudtomra adtad, hogy nem érdekel a dolog. Nem Maja vagyok, hogy csak azért is nyaggassalak. - vontam meg a vállam.
- Te őrült vagy! - mondta vigyorogva, és megölelt. - De a legjobb fajta.
- Tudom... De te miért jöttél? Honnan tudtad, hogy hol vagyok?
- Áron mesélte, neki meg Barbi. Tényleg, voltál Barbinál?
- Aha voltam. De nem sokáig. Megígértem neki, hogy holnap biztosan sokáig maradok.
- Ez nagyon nagy hülyeség volt.
- Nem, mert legalább tudjuk, hogy ki ez.
- Igen, már csak el kell fogatnunk.
- Fogatnunk? - néztem rá kérdőn.
- Igen. Az elmegyógyintézettel.
Felnevettem. Máté hazáig kísért. A lépcsőházban még 10 percet beszélgettünk, majd bementem.
- Kislányom! Hol voltál?
- Barbinál.
- Most hívtam az anyukáját! 3 óra óta nem vagy ott. Mi ez az egész?
Nem bírtam tovább a titkolózást. Elkezdtem mesélni, a furcsa sms-ektől Máté vérző orráig. A szüleim figyelmesen hallgattak, majd a mondókám végén megrázták a fejüket.
- Hívom a szüleit. - mondta anya, előkapva a telefonját.
- Ez a gyerekek vitája! - szólt közbe apa, amit én egy hálás pillantással viszonoztam.
- De a verekedés...
- Azt hitte egy rabló vagy valami! - rögtönöztem.
- Hát jó.
Végeztem a vacsorával, és elmentem fürdeni. Lefekvés után még sokáig nem bírtam aludni. Mátén járt az eszem. Miért mentett meg? Csak ezen a kérdésen pörögtem. Akármilyen szándék is vezérelte, engem végtelenül boldoggá tett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése