2015. május 14., csütörtök

Szeptember 11. - A meg nem érdemelt végzet

Reggel nyugtalanul ébredtem. Na meg persze álmosan. Este miután ( vagy az inkább már hajnal volt…) hazaértem,  laptopoztam kicsit. Nem bírtam aludni. Nem hagyott a tudat, hogy ott az a lány, beszélgettem vele egy kicsit, segítséget is hívtam, majd otthagytam. Erről is álmodtam egyébként. Csak már nem nagyon emlékszem… A lényege az volt, hogy visszamentünk, és ő már halott volt. A sarokban lebegett a szelleme, felénk indult, és engem azt hiszem meg is ölt.  Kiráz ettől az egésztől a hideg.
Gyorsan elkészültem, és lementem a ház elé. Máté, csak úgy, mint a múltkor, a lépcsőn ült. Fekete bőrdzsekijétől és egyszerű farmerjától, pocsolyává olvadtam.
-          -Szia. – üdvözöltem, és a kezemet nyújtottam felsegítés céljából.  
-          Jó reggelt! – köszönt ő is, és mosolyogva eltolta a karomat.
Felállt, és elindultunk a macskaköves, itt-ott olajfoltos úton.  Valami új sorozatról mesélt, de az én gondolataim is messze jártak, és szerintem az övéi is. Nem annyira messze, csak a Váci úton, egy kis panelház 666. pincéjében. Nem, nincs ennyi pince, csak valamiért össze vissza vannak a számok.  Odaértünk a buszmegállóba, és egy kedvetlen sziával köszöntöttük a barátainkat. Velünk ellentétben, Barbi és Enikő eszméletlen nagy boldogságban úsztak. Szőkés barna barátnőm azért, mert végre találkozhat Áron nővérével, és eltöltenek egy csajos délutánt, Enikő meg azért, mert randira hívta egy 10.-es nagyon menő és helyes fiú, akibe mellékesen, bele van esve. Körülöttünk mindenki nagyon happy volt, csak mi voltunk ilyen nyomottak. Persze, én se voltam szomorú, csak nagyon sajnáltam Adriennt.
Beértünk az iskolába. Rögtön a szekrényemhez siettem, és „hatalmas megdöbbenésemre” Máté követett. Kinyitottam a kis zug ajtaját, és kotorászni kezdtem benne. A fiú egy ideig szórakozottan nézett, de ahogy teltek a percek, egyre inkább kezdett értelmetlen fejet vágni.
-          -Figyelj… Nem akarok beleszólni, de mit csinálsz?!
-         - Keresek. Pszt!!!
Már javában ment az óra, mikor végre megtaláltam a lapot. Felmutattam a fény felé, és megpróbáltam elolvasni.
-          Mi ez? – kérdezte Máté kissé idegesen.
-        -  Ezt a kis szuvenírt, Maja fiókjából csórtam. – magyaráztam oda sem figyelve arra, hogy lógunk az óráról.
-         - Örülök. Vagyis… Mégsem! Mi az, hogy bármit is elhozol onnan? – üvöltött, mire lábujjhegyre álltam, és befogtam a száját.
-      -    Nem érted?! Erre láthatatlan tintával írtak. És miért írnának bármit is titkosítva? Csak azt, ami olyan fontos, és veszélyes, hogy nem szabad rajtuk kívül bárkinek is megtudnia. Na! Én most megtudom. Jössz?
Válasz helyett mellém lépett, és követett. Kimentünk az udvarra, és a Nap elé tettem a lapot. Alig olvashatóan volt rápingálva. Hivatalos iratok voltak átmásolva. Egyetlen mondatot tudtam csak kivenni az egészből:  1 ember halálát okozta.  Megborzongtam, és átadtam Máténak a furcsa irományt. Ő is csak azt az egy mondatot bírta elolvasni. Hirtelen elborult a tekintete, és széttépte a lapot. Összegyűrte egyetlen gombóccá, és kihajította a kukába.
-          -Te meg mit csinálsz?! – üvöltöttem le a fejét.
-   - Leállítok mindent! El kell felejtenünk azt a családot, Maját, a szüleit, a papírt, és legfőképpen ADRIENNT!!!
Nem szálltam vele vitába. Tudtam, hogy igaza van.
Visszamentünk a termekhez, és megvártuk amíg kicsöngettek. Nagyon szorítottam, de nem úsztuk meg a kötelező leszidást amiért nem voltunk órán. Mondjuk kicsit kevesebbet kaptunk, mert behazudtuk, hogy elaludtunk.
Elindultunk a rajzteremhez. Útközben Áron nyugtatta Barbit. Ha jól emlékszem, egyes lett a dolgozata. Mikor írtunk dolgozatot? Na mindegy…
Leültünk a helyünkre, és hallgattuk a szokásos vitákat. Enikő üvöltött Áronnal, mert szerinte rosszul nyugtat (?), Áron szerint Enikő nem érti ezt a művészetet. Barbi meg csak sírt. Elkezdődött az óra. Percre pontosan csöngetéskor, jött egy üzenet: Ugye ma is jöttök, és megmentetek?
Rögtön tudtam ki az. Megmutattam a mellettem unatkozó fiúnak, aki csak elvette a telefonomat, és zsebre vágta. Nem értem mi baja van. Oké, tényleg nagyon ijesztő amit találtunk, de ez nem ok arra, hogy ott hagyjuk szegény lányt a pincében. Ez nem normális! Szóvá is tettem Máténak a dolgot, de csak lecsittegett  azzal, hogy ne zavarjam, ő most alkot. Hát jó. Majd elmegyek egyedül. Nem kell ő oda.
Az órák lassan teltek. Egész nap csendben voltam.  A pillanatot vártam, hogy hazamehessek, és kiszabadíthassam szegényt.
Benyitottam a lakásunk ajtaján. Anya mosolygós arca fogadott. Valami rizst főzött. Az illata alapján nem nagyon szerettem volna megkóstolni.
Megpróbáltam minél gyorsabban, de biztosabban megtanulni mindent holnapra. Végül is, az írásbeli volt 2 óra ( a biosz nem nagyon megy ), a szóbeli pedig 1,5. Összességében este 7-re végeztem is mindennel. Átöltöztem a betörő ruhámba, és kiindultam a nappalin keresztül az ajtóhoz.  Már éppen üvölteni készültem, hogy elmentem, de anya hangja megelőzött.
-          Vacsorával mi lesz?
-          Ööö…  jó. Megyek!
Gyorsan beszaladtam az étkezőbe, és kisebb városi gyorsasági rekordot döntve ettem meg a furcsa húst a tapadós rizzsel.
Felpattantam, megköszöntem ezt a finom ételt, és rohantam is. Azt mondtam, hogy Majánál leszek, mert ez igaz is. Ergo, nem hazudtam. És legalább azzal nem kell foglalkoznom, hogy észben tartsam a hazugságomat. Csak azt nem tettem hozzá a dolgokhoz, hogy nem átmegyek, hanem betörök Majáékhoz, és nem filmezni, hanem, hogy kiszabadítsam a  fogvatartott ikertestvérét. Végül is majdnem ugyanaz... 
Elindultam a sötét utcában. Az utcalámpák gyöngén pislákoltak. Halk lépteim törték meg a... itt úgy kéne fojtatnom, hogy a csendet, de itt nincs csend. Az út tele van kocsikkal, villamosokkal és buszokkal. A járdán sem volt olyan sok hely. Szóval, halk lépteim megtörték a zajt.  
Felszálltam a metróra ami elrepít Majákhoz. 
Végig izgultam. Mikor végre leszálltam, felfutottam a mozgó lépcsőn, és körbe néztem. Befordultam jobbra, és rohantam a panelház felé. És vártam... Nem volt senki aki beengedne, végül egy idős nénike azt hitte valami lakó vagyok, és kinyitotta az ajtót.
Lementem a pincék felé. Odaálltam elé, és a számán gondolkoztam. 666… eszembe jutottak az ördögök, és démonok is. Aztán elkezdtem félni. Nagyjából 10 percig ácsorogtam a bejárat előtt, míg végül vettem egy nagy levegőt, és benyitottam. 
A lány a sarokban összekuporodva feküdt, és egy kést szorongatott. Közelebb léptem, és fölé hajoltam.  Kinyitotta a szemét. Véres volt. Ahogy az egész teste… 
-         Jól vagy? – kérdeztem megrökönyödve.
Hirtelen kihúzta az éles eszközt a hasából, és az belém döfte. Felsikítottam, és kiegyenesedtem.

Felállt. Bicegve elindult felém. Hátrálni kezdtem. Forgott velem a szoba. A lábaim összerogytak, és elterültem a földön. A szemem könnyes volt, és nehéz. Megállt a szédülésem, most új fájdalmak jöttek. A hasamból ömlött a vér. Egyre gyengébbnek éreztem magam. Elkezdett homályosodni a szoba. Az utolsó amit még emberi szemeimmel láttam, az Máté könny áztatta arca.
 A halál békés… 

1 megjegyzés:

  1. Bas*** ez nagyon izgi ás durva és vááá... most akkor mi lesz ? úristen siess a kövivel *-*

    VálaszTörlés