Szeptember 10 éjszakája

Meredten bámultam a laptop képernyőjére. Megráztam a fejem, és lecsaptam a tetejét. Hátradőltem a matracon és a plafonra emeltem a tekintetemet. Gondolatok százai kavarogtak a fejemben. Nem tudtam eldönteni, hogy igaz- e ez a régi, megsemmisített cikk. Hosszas sokk után nagy lendületet véve felültem, és hangtalanul lesiettem a heverőmre. Leoltottam a nagy lámpát, és feloltottam az olvasót. Levittem a laptopot, és kutakodni kezdtem Majáék lakcíme után. Végül a facebook-on akadtam rá. Valaki, hogy képes nyugodtan aludni, mikor bármikor betörhetnek hozzá, mivel

semmilyen védettség nincs az adatain.

Az órára néztem. 23:18 perc.  A pizsamámat lecseréltem egy fekete nadrágra, és egy ugyanilyen színű bőrdzsekire. A hajamat felkötöttem, és a zsebembe csúsztattam a mobilomat. Kiosontam, és megnéztem, hogy a szüleim alvó üzemmódba kapcsoltak- e már. Éés igen!!! Némán örömködtem egy sort, majd kimentem a lakásból. Lebaktattam az utcára, és kicsit megrökönyödve néztem körbe. Üresek voltak az utak, néha- néha elsuhant  egy autó, de azon kívül halálos csönd volt. Lassan elindultam a Westend utcája felé. Út közben folyamatosan hátrapillantottam. Kicsit féltem, de hát mit vártam. Éjfélkor kiszökök tök egyedül az utcára, hogy  betörjek egy lány házába, aki 2 napja egy sikátorban fogva akart tartani. Remek terv. Még jó, hogy olyan "bátor " vagyok. De már kint vagyok, nem fogok visszamenni, hiszen majdnem ott vagyok. 

Végre odaértem az utcába. Kivettem a zsebemből a papírlapot amire felírtam a házszámot és a lakás számát. Odasétáltam az ajtóhoz, és vártam, hogy valami csoda folytán kinyíljon. Mert persze azt elfelejtettem, hogy ez nem a kertváros, hogy betöröd az ablakot és bent vagy. Kis idő múlva egy nem túl szomjas 20-as éveiben járó fiú és szintén ittas barátai jelentek meg. Többszöri próbálkozás után, végre kinyitották az ajtót. Gyorsan besiettem utánuk. Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a 43-as lakást. Kivettem a hajamból a hullámcsatot, és pillanatok alatt kattant is a zár. A lehető legcsöndesebben lenyomtam a kilincset, és beléptem a helységbe. Szerencsémre már mindenki az igazak álmát aludta. Bekapcsoltam a telefonomon a segédfényt, és elkezdtem keresgélni. Kinyitottam minden fiókot, szekrényt, és ajtót. Végül egy mély lélegzetet véve benyitottam Maja szobájába. Békésen aludt. Odaléptem az éjjeliszekrényéhez és kutakodni kezdtem benne. Tele volt papírokkal. Mindegyiket tüzetesen átnéztem.  A legalsó fiók alján rátaláltam a keresett lapra. Ez volt ráírva:

Drága  testvérem! 

Ne haragudj a szüleinkre, én se teszem. Pedig nekem lenne rá okom. Élvezd az  életet, és a szabadságot! 

Szeretném megköszönni, amit  értem teszel. Köszönöm, hogy megtanítottál  írni, olvasni. Sajnos  többet nem nagyon tudunk találkozni. De  minden lehetőséget használjunk ki! Egyszer megszökök innen. 

                                                                                                                                                                      Testvéred, Adrienn abból a rohadt  pincéből

Furcsa érzés fogott el, miközben olvastam a levelet.  Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sajnáljam ezt a lányt. Hiszen valami szörnyűséget követett el. Ezért került

 ( gondolom én, a kis naiv ) oda. Visszamentem a bejárathoz, és leemeltem  a tartóról az összes kulcsot. Zsebre vágtam, és kimentem a lépcsőházba. A pincék felé vettem az  irányt. Megkerestem az ő részüket. Minden kulcsot kipróbáltam.

Már éppen készültem idegbajt kapni, mikor az utolsó kulcs, nyitotta a kis kamrát. Leküzdve minden félelmemet, bementem. Egy alvó lányt láttam. Mikor meghallotta lépteim zaját, kinyitotta a szemeit, és kérdőn nézett rám. Feltápászkodott, és megragadta a vállamat. Megfordított a tengelyem körül, és mélyen a szemembe nézett.

-         Te meg ki vagy? – a hangja nagyon ijesztő volt. Rekedtes, és kislányosan vékony.

-         Szia… A nevem Norina! Nem akarlak bántani! – mutatkoztam be.

Az arcán valami mosolyszerű suhant át, majd egyetlen mozdulattal a padlóra küldött. Felocsúdva pillanatnyi megdöbbenésemből, rátámaszkodtam az alkalomra. Ekkor a lány felemelte a jobb lábát, és bemutatta a bordámnak. Felnyögtem, és az érintett részhez kaptam. Újra megrúgott, ezúttal a vállamat találta el.

-         Miért csinálod ezt? – nyöszörögtem.

-         Mert be vagyok ide zárva. Az egész napi ételem, 2 szelet kenyér, meg a csövekből kicsöpögő víz. És senkit sem érdekel, mit csinálnak ezek az elvetemültek! Hát akkor engem miért érdekeljen, ha agyonverek valakit? Senkiben sem bízhatok! 

-         De miért kell megverned? Nem én zártalak be ide.

-         De te is szabad vagy. Még hozzá a legrosszabb fajta. Boldog…

Elgondolkoztam. Rájöttem, hogy csak azt szeretné, ha valaki felfigyelne rá, és mivel van egy egypetéjű ikre, mindenki őt fogja hibáztatni. Körülnéznek a lakásban, és megtalálják. Végre kiszabadul. Okos…

-         Nézd... Én megértelek! Segíteni akarok!

-         Megértesz? Hah… Vicces! Fogalmad sincs, min mentem, és megyek is keresztül. Először is, sziámi ikrekként születtünk Majával. A szüleink csak egy gyereket akartak, így amikor szétválasztottak minket, engem ledugtak ide a pince mélyére. Az első pár hónapban mindenki gyanakodott, cikk is volt rólam, meg minden. De nem tudtak rájönni az igazságra. Az ostobák... Éjszakánként általában ki szoktak engedni, de a múltkori sikátoros ügy után, büntetésből 2 hétig nem engednek ki. A testvérem kiskorunkban esténként fent maradt, és az alap emberi műveltségekre megtanított. Miután megtanított olvasni, titokban hordta le nekem a könyveket. De egy idő után, már nem nagyon kötöttek le ezek a dolgok. Ahogy egyre nagyobb lettem, csak a kiutat kerestem. Párszor megpróbáltam éjszaka megszökni, de mindig be van kapcsolva a riasztó. Kivéve, ha bent hagynak. Ha 18 leszek, úgy is kiengednek. Ezt már kiskoromban elmondták. Csak előtte teljes személyazonosságot kell változtatnom, és egy hipnotizőrhöz is elvisznek, aki majd kitörli az emlékeimet. Már várom azt a pillanatot, amikor új emberként, frissen mosott aggyal szabadon kószálok a világban. De mondjuk iskolába se járok, szóval nem fogom sokra vinni. Valószínűleg valami pultos lány leszek egy leamortizálódott kocsmában. Megfogadtam, hogy mindent leírok egy lapra, amit magammal viszek. Ez már kész. Ez azért kell, mert ha valami csoda folytán sikerül a hipnotizálás, vissza tudjam olvasni, és le tudjam őket csukatni.

Csak álltam, és hallgattam a történetét. Ez rettenetes! Segítenem kell neki. Szorosan megöleltem, majd oldalra lépve felhívtam Mátét.

 -         Szia! Tudom, késő van, de el kell jönnöd a Westendhez. Mutatnom kell neked valamit, vagyis valakit. Segítened kell. – hadartam kétségbe esve.

-         Megyek, de minek?!

-         Mert! – és letettem.

Elköszöntem Adrienntől, és kimentem az utcára. A pláza előtt megálltam, és vártam. Reménykedtem benne, hogy Máté eljön, és nem alszik vissza. Körbenéztem. Rajtam, és néhány békésen szunyókáló hajléktalanon kívül üres volt az utca. Nem telt bele sok idő, a várva várt fiú is megjelent. Útközben próbáltam szó szerint elmesélni neki Adrienn szomorú életét. Nem nagyon hitt, nekem, de tudtam, ha meglátja a lányt, el fogja hinni. Először a lakásba vittem el, megmutattam neki az alvó Maját. Majd levezettem a pincébe is. Nem hitt a szemének. Leültünk a hideg padlóra, és elkezdtünk beszélgetni. Nagyjából hajnali 4-ig ott voltunk, majd elköszöntünk, és hazafelé sétáltunk.

-         Ez borzalmas. – állapította meg a mellettem baktató fiú.

-         Aha. Segítünk ugye?

-         Persze! – mondta a házunk elé érve, és megölelt.

Hangosan felszisszentem. Felhúzta a pólómat, és elszörnyedt arccal nézett hol a szemembe, hol a sebekre. Elengedte a pólót, és a fülembe súgta: Holnap találkozunk! Ezt pedig kezeld le. Hívj még reggel! 

Életem legborzalmasabb estéje!