- De így van.
- Ez nevetséges!
Feltápászkodtam a matracról és kinéztem az ablakon. Nem tudtam teljesen kiegyenesedni, mivel túl közel volt a plafon. Letérdeltem. Hosszú percekig bámultam a belső udvart.
- Ez nem a világ vége. Természetes dolog. Ne játszd a halált! - mondta az ágyon ücsörgő Anna. Az ablak üvegéből láttam, hogy a fejét rázza. Megfordultam és hozzá vágtam egy párnát. Nevetve eldőlt.
- Ne csináld már! Barbi is szerelmes és még mindig él.
- Aha csak őt szereti a kiszemeltje.
- Honnan veszed? Lehet hogy csak barátként szereti.
- Így vagy úgy, de szereti valahogy. Valamilyen formában!
- Ahogy Máté is téged.
- De csak barátként.
- Szóval ha Barbit szeretik barátként akkor mázlista mert szeretik valahogy. Ha viszont téged, az már katasztrófa.
- Pontosan!
- Jó... Nekem mennem kell szia! - köszönt el.
Nem tudom, hogy miattam és a viselkedésem miatt ment- e el, vagy tényleg mennie kellett. De elment. Egyedül maradtam. Megvártam amíg a szüleim elalszanak, majd kimentem a konyhába.
Valami édességet kerestem. Pechemre csak undorító natúr joghurt volt itthon, így hamar feladtam a keresést, és inkább aludtam.
Reggel gyorsan felvettem egy szürke farmert, és egy fekete belebújós pulcsit. A buszra felszállva helyeket kerestünk Enikővel és Barbival. A következő megállóban felszállt Áron és Máté, jobbjukon Majával. Ez a nap is jól indul. Természetesen úgy helyezkedtek, hogy mellém kerüljön. Az út számomra csendesen telt. Vagyis mindenki beszélt, én pedig kussoltam. Egyszer csak megrezzent a telefonom. Valaki írt messengeren. Maja: Szia beszélni szeretnék veled. Szálljunk le egyel előbb és dumáljunk.
Meglepett arccal bámultam a készülékre. Kicsit hezitáltam, majd bepötyögtem a választ: Oké.
2 megállóval később, már az utcán sétáltunk. Ketten. Nem tudtam mit mondjak neki. Köszönni már köszöntünk. És nagyjából ennyit is tudtunk beszélgetni. Végül Maja törte meg a csendet.
- Sajnálom amiket tegnap mondtam. Nem kell új barátokat keresned, az tényleg hülyeség volt. Viszont szeretném ha kedvelnél. Mert szimpatikus vagy.
Ezzel még jobban meglepett. Tudtam, hogy úgy illik, ha én is bocsánatot kérek. Nagyot nyeltem.
- Én is sajnálom. Szimpatikus? - kérdeztem mosolyogva.
- Szerinted miért mentem ki utánad az udvarra? Mert nem szeretném ha ilyen rossz lenne a kapcsolatunk. Légyszíves adj egy esélyt.
- Hát... Oké. De akkor ne veszekedjünk! - mondtam, mire megölelt.
Az út további részében olyan érdektelen dolgokról dumáltunk, mint a zene, rajzok, tv műsorok. Aztán elkezdett mesélni a régi iskolájáról.
- ... És akkor benéztem a székem alá, és mindenki nevetett. Ja és...
- Túl sok az és... Nem gondolod? - kérdeztem az iskola elé érve.
- Lehetséges... - mondta nevetve. Én is elmosolyodtam.
- Naa... Mégse olyan gonosz lány ugye? - kérdezte Áron mindkettőnktől. Erre nem tudtam mit mondani. Még nem döntöttem el, hogy jó fej- e, de az biztos, hogy nem gonosz. Azt hiszem Mátéval maradhat.
Első óra kémia volt. Nem volt túl izgalmas, főleg hogy Máté végig bökdösött a tollával. És mindig csak annyit akart, hogy akkor most tényleg szent a béke? Tényleg??? Mire csöngettek, a tolltartója tartalma már nálam volt. Sajnos az ujját nem tudtam leoperálni.
A következő óra irodalom. Verseket kellett hangsúlyozással olvasni. Elég vicces volt.
- De a kő marad! - csapott az asztalra verse végén Áron, aki Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta, hatalmas beleéléssel. Volt, hogy felmászott a padra is.
Szünetben lementünk az udvarra. Felültünk a padunkra, amin összesen 1-szer ültünk, de már a magunkénak tekintettük. Maja rövidesen megjelent körünkben.
- Képzeljétek egy idegesítő osztálytársam, tudod az a Lilla, - nézett Mátéra - na szóval ő. El akart lökni tesin, de én arrébb mentem ezért elesett. - újságolta nevetve.
Mindenki elkezdett nevetni. Nekem kicsit bután volt előadva a sztori, de azért tetszett.
- Legalább jól van? - kérdeztem.
- Neked ennyi esett le az egész történetből? Hogy nem esett- e baja? - kérdezte felvont szemöldökkel a lány.
- Nem. Amit meséltél, az tényleg vicces. De mivel azt mondtad elesett, reflexből megkérdeztem jól van- e. - magyaráztam égő vörös arccal.
- Hát ha tudni akarod él és virul. - vont vállat.
Nem válaszoltam. Lélekben nyugtattam magam. Mindenki engem fürkészett, és ezt nem bírom elviselni. A cipőmet bámultam, mintha olyan nagyon érdekes lenne.
- Oké... most, hogy megtudtuk, mindenki jól van, - állt fel a pad támlájára Barbi. - meséljétek már el, hogy Norina miért köt bele mindig Majába? Erre felfigyeltem. Én? Én csak megkérdeztem, hogy nem sérült- e meg a lány, aki elesett. Ez már baj?!
- Nem kötöttem bele. Csak... - kezdtem magyarázkodni, de valaki félbeszakított. Áron volt az.
- Nekem mindig van valami "csak"-od. Igazi választ mondj.
- Ti tényleg nem értitek? - tártam szét a karom.
- Nem! Magyarázd el!
- Nem sértegetem. Ma megbeszéltünk mindent, és kibékültünk. Szóval csak érdeklődtem. - mondtam, de rá kellett jönnöm, hogy csak én hiszek magamnak.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Senki sem szólalt meg, csak lenéző pillantásokat kaptam. Azoktól, akikről eddig azt hittem a barátaim. Végül meguntam, és elindultam befelé. Ekkor Maja felállt a padra.
- Kibékültünk. Érdeklődött, oké. Nem tudom ti élvezitek, ha feszültség van körülöttetek? Miért kell mindig kavarni? - nézett leginkább Barbira.
- Jó... Sajnálom. Azt hittem, hogy már megint sérteget. - mondta Barbi.
- Semmi baj! - sétáltam oda hozzá és megöleltem.
- Én tényleg nem akartam rosszat!!! - mondta szomorú hangon, miközben majdnem megfojtott az ölelésével.
- Elhisszük. - mondta lágy hangon Maja.
Csengetésre már bent voltunk a teremben. Törin Magyarország Nemzeti ünnepeit vettük sorra, és hozzá mondtuk, hogy mi történt. Infón nem csináltunk sok mindent. Leginkább ismerkedtünk ( az egyetlen tanár aki végigkérdezte a neveket).
Hazafelé bementünk egy pizzériába.
Sok minden történt, de nekem ez az egy nagyon megmaradt: már megettük az ételt. Máté és Maja mentek a pulthoz fizetni, ugyanis a pincérek nem nagyon figyeltek ránk. Hiába kapálóztunk, vagy szólongattuk őket.
Máté elővette a pénzt, amit összedobtunk, és odaadta a pultban álló lánynak. Amíg várták a számlát, Maja hirtelen megcsókolta a fiút. A féltékenység nagy erőkkel ragadott magával.
Hazaérve berohantam a szobámba, és elterültem a galéria alatti heverőn.
Nem tudom, hogy miattam és a viselkedésem miatt ment- e el, vagy tényleg mennie kellett. De elment. Egyedül maradtam. Megvártam amíg a szüleim elalszanak, majd kimentem a konyhába.
Valami édességet kerestem. Pechemre csak undorító natúr joghurt volt itthon, így hamar feladtam a keresést, és inkább aludtam.
Reggel gyorsan felvettem egy szürke farmert, és egy fekete belebújós pulcsit. A buszra felszállva helyeket kerestünk Enikővel és Barbival. A következő megállóban felszállt Áron és Máté, jobbjukon Majával. Ez a nap is jól indul. Természetesen úgy helyezkedtek, hogy mellém kerüljön. Az út számomra csendesen telt. Vagyis mindenki beszélt, én pedig kussoltam. Egyszer csak megrezzent a telefonom. Valaki írt messengeren. Maja: Szia beszélni szeretnék veled. Szálljunk le egyel előbb és dumáljunk.
Meglepett arccal bámultam a készülékre. Kicsit hezitáltam, majd bepötyögtem a választ: Oké.
2 megállóval később, már az utcán sétáltunk. Ketten. Nem tudtam mit mondjak neki. Köszönni már köszöntünk. És nagyjából ennyit is tudtunk beszélgetni. Végül Maja törte meg a csendet.
- Sajnálom amiket tegnap mondtam. Nem kell új barátokat keresned, az tényleg hülyeség volt. Viszont szeretném ha kedvelnél. Mert szimpatikus vagy.
Ezzel még jobban meglepett. Tudtam, hogy úgy illik, ha én is bocsánatot kérek. Nagyot nyeltem.
- Én is sajnálom. Szimpatikus? - kérdeztem mosolyogva.
- Szerinted miért mentem ki utánad az udvarra? Mert nem szeretném ha ilyen rossz lenne a kapcsolatunk. Légyszíves adj egy esélyt.
- Hát... Oké. De akkor ne veszekedjünk! - mondtam, mire megölelt.
Az út további részében olyan érdektelen dolgokról dumáltunk, mint a zene, rajzok, tv műsorok. Aztán elkezdett mesélni a régi iskolájáról.
- ... És akkor benéztem a székem alá, és mindenki nevetett. Ja és...
- Túl sok az és... Nem gondolod? - kérdeztem az iskola elé érve.
- Lehetséges... - mondta nevetve. Én is elmosolyodtam.
- Naa... Mégse olyan gonosz lány ugye? - kérdezte Áron mindkettőnktől. Erre nem tudtam mit mondani. Még nem döntöttem el, hogy jó fej- e, de az biztos, hogy nem gonosz. Azt hiszem Mátéval maradhat.
Első óra kémia volt. Nem volt túl izgalmas, főleg hogy Máté végig bökdösött a tollával. És mindig csak annyit akart, hogy akkor most tényleg szent a béke? Tényleg??? Mire csöngettek, a tolltartója tartalma már nálam volt. Sajnos az ujját nem tudtam leoperálni.
A következő óra irodalom. Verseket kellett hangsúlyozással olvasni. Elég vicces volt.
- De a kő marad! - csapott az asztalra verse végén Áron, aki Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta, hatalmas beleéléssel. Volt, hogy felmászott a padra is.
Szünetben lementünk az udvarra. Felültünk a padunkra, amin összesen 1-szer ültünk, de már a magunkénak tekintettük. Maja rövidesen megjelent körünkben.
- Képzeljétek egy idegesítő osztálytársam, tudod az a Lilla, - nézett Mátéra - na szóval ő. El akart lökni tesin, de én arrébb mentem ezért elesett. - újságolta nevetve.
Mindenki elkezdett nevetni. Nekem kicsit bután volt előadva a sztori, de azért tetszett.
- Legalább jól van? - kérdeztem.
- Neked ennyi esett le az egész történetből? Hogy nem esett- e baja? - kérdezte felvont szemöldökkel a lány.
- Nem. Amit meséltél, az tényleg vicces. De mivel azt mondtad elesett, reflexből megkérdeztem jól van- e. - magyaráztam égő vörös arccal.
- Hát ha tudni akarod él és virul. - vont vállat.
Nem válaszoltam. Lélekben nyugtattam magam. Mindenki engem fürkészett, és ezt nem bírom elviselni. A cipőmet bámultam, mintha olyan nagyon érdekes lenne.
- Oké... most, hogy megtudtuk, mindenki jól van, - állt fel a pad támlájára Barbi. - meséljétek már el, hogy Norina miért köt bele mindig Majába? Erre felfigyeltem. Én? Én csak megkérdeztem, hogy nem sérült- e meg a lány, aki elesett. Ez már baj?!
- Nem kötöttem bele. Csak... - kezdtem magyarázkodni, de valaki félbeszakított. Áron volt az.
- Nekem mindig van valami "csak"-od. Igazi választ mondj.
- Ti tényleg nem értitek? - tártam szét a karom.
- Nem! Magyarázd el!
- Nem sértegetem. Ma megbeszéltünk mindent, és kibékültünk. Szóval csak érdeklődtem. - mondtam, de rá kellett jönnöm, hogy csak én hiszek magamnak.
Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Senki sem szólalt meg, csak lenéző pillantásokat kaptam. Azoktól, akikről eddig azt hittem a barátaim. Végül meguntam, és elindultam befelé. Ekkor Maja felállt a padra.
- Kibékültünk. Érdeklődött, oké. Nem tudom ti élvezitek, ha feszültség van körülöttetek? Miért kell mindig kavarni? - nézett leginkább Barbira.
- Jó... Sajnálom. Azt hittem, hogy már megint sérteget. - mondta Barbi.
- Semmi baj! - sétáltam oda hozzá és megöleltem.
- Én tényleg nem akartam rosszat!!! - mondta szomorú hangon, miközben majdnem megfojtott az ölelésével.
- Elhisszük. - mondta lágy hangon Maja.
Csengetésre már bent voltunk a teremben. Törin Magyarország Nemzeti ünnepeit vettük sorra, és hozzá mondtuk, hogy mi történt. Infón nem csináltunk sok mindent. Leginkább ismerkedtünk ( az egyetlen tanár aki végigkérdezte a neveket).
Hazafelé bementünk egy pizzériába.
Sok minden történt, de nekem ez az egy nagyon megmaradt: már megettük az ételt. Máté és Maja mentek a pulthoz fizetni, ugyanis a pincérek nem nagyon figyeltek ránk. Hiába kapálóztunk, vagy szólongattuk őket.
Máté elővette a pénzt, amit összedobtunk, és odaadta a pultban álló lánynak. Amíg várták a számlát, Maja hirtelen megcsókolta a fiút. A féltékenység nagy erőkkel ragadott magával.
Hazaérve berohantam a szobámba, és elterültem a galéria alatti heverőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése