Búcsú

Elérkezett a rég várt nap. Ma végre elhagyom ezt a nyomortanyát, hogy mindent újra kezdjek. Reggel nem a megszokott tojás illatára és a kávéfőző érdekes zajára ébredtem, hanem ismerős hangokra. Nem tudtam megmondani, hány ember van lent a konyhában, se azt, hogy kik azok, de tudtam hogy ismerem őket. Felálltam és óvatosan kisunnyogtam a lépcső egy alig látható zugába. Onnan szoktam kilesni a szülinapom előtti napokon az ajándékomat (az ilyen akcióim általában lebukással végződnek). Lenéztem. A helységben 5 ember ült: anyu, apu, Kitti, Bogi és Szonja. Ők a régi barátaim. Vajon mit akarnak? Maguktól jöttek vagy anyáék hívták őket? És egyáltalán miért vannak ITT? 

Nagyon izgatott lettem. Gyorsan visszamentem a szobámba, rendbe hoztam magam és mint a szél futottam is le. Útközben 3-szor megbotlottam, de nem érdekelt csak az, hogy újra láthatom a régi barátaimat. Újra beszélhetek velük. 

-Sziasztok! - intettem.

-Szia kicsim! Jól aludtál? 

-Aha, nagyon -válaszoltam türelmetlenül. Nagyon rá akartam térni a "Miért vannak itt azok, akik miatt ma elhagyom a várost"?-kérdésre. 

-Mit kérsz reggelire? Van tojás, szalonna, pirítós... - sorolta anya a különféle ételeket, aminek persze a fele se volt még kész. Alig bírta visszafojtani a nevetését. 

-Ööö mindet. De figyeelj... - mondtam jól elhúzva a figyelj e betűjét. Anyu csak nevetett. 

-Na jó. Norina a lányok azért vannak itt mert bármi is történt, ti valaha legjobb barátok voltatok, és szeretnének elbúcsúzni. 

Na erre már felfigyeltek a többiek is. Főleg apát érdekelte a téma. El sem tudta képzelni, hogy ebből mi lesz. Ugyanis amikor eltávolodtunk, nagyon sok vita volt köztünk. Elég szép dolgokat mondtunk egymásnak. Vagyis ők hárman nekem, én meg nekik.

A 3 lány felállt a székekről és elém álltak. Olyan érzésem volt, mint amikor elkaptak a Plázában. Velem szemben álltak és szúrós szemmel méregettek. Egyedül Bogi mosolygott. Szerintem ő volt az egyetlen aki tényleg itt akart lenni. A többiek meg elkísérték. Körülbelül 10 percig néztük egymást, mire végre Kitti megszólalt.

-Szia... - nem volt túl lelkes szia, inkább olyan mindjárt meghalok és ez az utolsó szavam -féle.

-Szia - kezdtem de valaki félbeszakított.

-SZIAA-üvöltöttem Bogi és megölelt. Vele nagyon jóban voltam. Mindannyiuk közül ő volt a legjobb barátom. 

-Itt hagysz?-szomorkodott. Oké. Erre nem tudtam mit mondjak. Fél éve nem beszéltünk most meg: Itt hagysz? Hát ez röhej. 

-Ööö. Igen. - válaszoltam de inkább kérdésnek lehetett hallani.

Már éppen mondani akartam, hogy ezt ne erőltessük, amikor...

-Hát nekem nincs időm erre egész nap. Az, hogy 13 évesen barátok voltunk, az nem jelenti azt, hogy 15 évesen is azok leszünk. Értsétek meg: ami elmúlt,elmúlt. Hiába akarjuk újra előcsalogatni azt a valamit, ami régen volt köztünk. Mert az a valami már nincsen. Nem Eszter és a kis akciója tette tönkre, nem is mi. Hanem az idő. Nagyon rég óta nem foglalkozunk egymással. Akkor most mit szenvedünk? Hagyjuk és menjünk. Azért jó volt látni. Remélem jobb lesz neked Pesten. Sok sikert. - ölelt meg Kitti, majd kiment a házból. Mi meg csak álltunk ott, és vártunk, hogy most mi lesz. De mindannyian tudtuk, hogy igaza van. A többiek még maradtak reggelire. Az evés oldotta egy kicsit a feszültséget, így a végére egész jól elbeszélgettünk. Reggeli után kikísértem őket és mentem a szobámba pakolni. Hát nem minden nap kel ilyenekre az ember. Jól esett, de Kittinek igaza van. Hülyeség hogy jó pofizzunk egymásnak. Bár elvoltunk a reggelinél, de ennél több már sosem lesz. Sosem...