Szeptember 9. - Talán megbánom

Alig bírtam aludni. Folyton csak a telefonomat bámultam és vártam, hátha jön üzenet. De nem jött.

Lebaktattam az utcára. Legnagyobb meglepetésemre Máté fogadott. A lépcső közepén ült, és rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Halkan mögé osontam, és leültem mellé a lépcsőre.

Felemelte a kezét, és átkarolta a vállamat. Felnéztem rá. Mélykék szemében visszatükröződött a hajnali égbolt színes világa.

- Olyan szép az ég! - mondtam még mindig megbabonázva.

- Tényleg az... Te figyelj! Biztosan nem tudod ki ütött le tegnap? Iskolás vagy felnőtt?

- Még mindig ezen pörögsz? - kérdeztem. Pedig nagyon is jól esett az aggódása.

- Baj? Baj, hogy érdekel ki ver meg amikor kedve tartja?

- Igazad van, nem az. Csak furcsa. Még a szüleimnek sem mondtam el. Se az üzeneteket, se semmit.

- Miért? Mi történne?

- Amikor elkezdtem volna mondani, megint írt az idegen, hogy ha el merem mondani nagyobbat kapok. Ki tudja mekkorát? Agyonver??? Nem hibáztathatsz! Hiszen semmi biztosíték nincsen rá, hogy nem egy pchihopata.

- Szerinted egy elmebeteg ember pont téged találna meg?! Mindenki téged akar bántani?! Azért, mert most valami hülye gyerek szórakozik veled?! Értsd már meg Norina, ez csak valami idióta vicc, amit túlzásba vittek. Nem elmegyógyintézetből szökött féleszűek akarnak megkéselni!!!  - mondta felemelve a hangját.

Megszeppenve néztem rá. Fogalmam sem volt, hogy hogyan értette, de az biztos, hogy ezzel megbántott. Lehajtottam a fejem. Pár percig néztem a macskaköves utat, amíg a fiú fel le járkált a ház előtt.

- Szóval szerinted az, hogy úgy fejbe vertek, hogy elájultam, az csak valami gyerekcsíny? -kérdeztem halkan, de határozottan.

- Persze, az már túlzás volt, de biztosan nem akartak annyira megütni.

-  Hogy lehet véletlenül túl nagyot ütni? Hogy lehet egyáltalán véletlenül ütni?

- Fogalmam sincs, oké?! Nem tudom ki csinálja ezt, de szerintem hagyd az egészet. Ne aggód túl!

- Ne aggódjam túl?! Megvertek, és nem tudom ki!!! Rémisztő üzeneteket kapok, és mindig tudják mit csinálok! Szerintem le is hallgatnak! - mondtam, most már én is ordítva.

- Lehallgatnak? Kérlek... Csak jókor nyomták meg a küldés gombot. Ja, és egy pofon, még nem megverés. - mondta visszafojtott mosollyal.

- De elájultam!

- De csak egyszer ütöttek meg.

Felálltam, és elsétáltam a buszmegálló felé. Pörgött az agyam. Képek villantak be. A saras udvar, a támadó, a suli rendelője... Hiába próbáltam visszaemlékezni az arcra, nem sikerült. Mert nem láttam. Nem volt. Egyszerűen, csak a test maradt meg bennem. Középmagas vékony alkatú ember. Szerintem lány, de lehetséges, hogy csak azért gondolom így, mert fóbiámmá vált, hogy Maja utál.

A hátam mögül hallottam, ahogy Máté lohol utánam. Akárhogy is, de ha ő nem veszi ezt komolyan, sajnos én sem tudom őt komolyan venni.

Felszálltunk. Egész úton nem beszéltem senkivel. Gondolkodtam. De kivételesen nem azon, ki lehet ő, hanem azon, mit nem mond el Máté. Meg azon, hogy ma el kell mennem Barbihoz. Róla teljesen meg is felejtkeztem.

Első óra, biosz volt. Ezzel a tanárral, sem találkoztunk, azaz laza óra volt.

Nagyon szimpatikus ember, magas, vékony testalkatú, és kissé fiatal férfi tanítja. Éppen Áron beszélgetett a tanár úrral, amikor valaki kopogtatott. Maja volt az. Félénken benyitott, és intett egyet mindenkinek.

- Jó napot! Az osztályunkban Gergő rosszul lett. És mivel maga az osztályfőnök...

- Jól van értem Majácska, megyek, addig felügyelnél? - mondta a tanár, meg sem várva a választ. Miért kell felügyelnie? Mi nem tudjuk megcsinálni? Na mindegy...

Maja körbesétált a teremben. Mikor a padomhoz ért, megragadta a karomat, és odahúzott egy távoli sarokba.

- Jól vagy?

- Mi???

- Tudod tegnap...

- Ja, igen. De furcsa, hogy érdekel.

Maja felvonta a szemöldökét, és hátrébb lépett. Széttárta a karját, és hitetlen hangon megszólalt.

- Már bocs, de problémád, hogy megkérdeztem, jól vagy- e?!

Mindenki felénk nézett. Legszívesebben eggyé váltam volna a mögöttem lévő fallal. Nem ment.

- Nem, csak meglepő.

- Mert szerinted én voltam!

- IGEN!!! -  mondtam üvöltve.

Ekkor visszaért a tanár, és Maja végleg elhagyta a termet.

Szünetben a szekrényemhez mentem. Gyorsan elforgattam a kódot, és kinyitottam a nehéz vas ajtót. Kivettem a kabátzsebemből a telefonomat, és megnyitottam az üzeneteket. 2 új is van. Az egyik apa volt: Felhívtak, hogy tegnap elájultál. nekünk mégsem mondtál semmit. Miért? Bántanak?

Nem írtam vissza. Nem tudtam mit. Megnéztem a másikat. Az már érdekesebb volt: Ne gyanúsítgass! Ha érdekel ki vagyok, akkor beszéljünk meg egy találkozót.

Ettől az ötlettől, egyszerre lettem boldog, és kétségbe esett. Boldog voltam, mert a lehetőség a kezemben volt, hogy megtudjam ki ez. És kétségbe estem, mert nem tudtam, mi történhet. Máté engem bámult. Éreztem magamon a tekintetét. Odaléptem hozzá.

- Tudom, hogy nem érdekel, de...

- A dilinyós?

- Az...

- Jól látod, nem érdekel.

Hát jó! Ha nem érdekli, nem untatom. Elhatároztam, hogy csak azért is elmegyek. 

Ebédnél lementem a menzára. Egyedül. Körbenéztem, a többiek már régen ettek. Megkaptam az ételt, és üres helyet kerestem. Ekkor, Enikő, mint egy hülye, felállt a székére, és elkezdett ugrálva integetni nekem. Még utoljára körbepillantottam a helységen, és szép lassan elindultam a barátaim felé. Leültem az asztalhoz, és elkezdtem enni. Valami undorító hús volt, krumplipürével. Nem éppen a kedvencem. 

Áron és Anna azon veszekedtek, hogy Barbival mi van. Áronnak azt mondta láza van, Annának pedig azt, hogy hányt. Felmerült az ötlet, hogy mindkettő, de mivel mindkettőjüknek nem lehet igaza, ezt az ötletet gyorsan elvetették.Enikő nem bírta tovább ő is beszállt a vitába. Szerinte fáj a hasa, és megfázott. Vártam, hogy Máté is közbeszól, de nem tette. Engem figyelt. Elővettem a telefonomat, és elkezdtem nyomkodni. Vettem egy nagy levegőt, és visszaírtam az ismeretlen embernek. Biztosítottam róla, hogy elmegyek. Letettem magam mellé a mobilt, és vártam. Kisvártatva jött a válasz: Hol találkozzunk? Gondolkoztam egy kicsit, majd úgy döntöttem, a kezére játszok: Egy sötét sikátorban. Egy elhagyatott kis lyukban, ahol senki nem hall. 

Ahogy rányomtam a küldés gombra, rögtön megbántam. De ezt már nem tudtam visszacsinálni. Csak annyit remélhetek, hogy tényleg egy hülye gyerek az. 

A válasz csak annyi volt: Bölcs döntés! 

Eltettem a telefont. Visszatértem a barátaim zűrös életébe.Már annyit eldöntöttek, hogy biztosan beteg. Na ők is zsenik. Mosolyogva hallgattam őket. 

A nap többi része unalmasan telt. Órák után szóltam anyáéknak, hogy Barbinál leszek. Ami részben igaz is. 

Kisétáltunk az iskola épültéből. Enikőért szokás szerint jöttek, a többiek meg jöttek velem a buszhoz. 

Megint elővettem a telefont. Az időt bámultam. Még volt 12 percem a találkozásig.

- Miért nyomogatod ki-be a telefonodat? - nézett a szemembe Máté.

- Csak az időt nézem. Tudod lesz egy találkozóm. - mondtam közömbösen, és a zsebem mélyére csúsztattam a készüléket.

- VELE?! - kérdezte magából kikelve.

- Na mi van, most már érdekel? 

- Hát... Nem lesz ebből baj?

- Miért lenne? Hiszen te magad mondtad, hogy ez csak egy buta gyerekcsíny. - mondtam mosolyogva, és leszálltam a járműről. Láttam, hogy Máté az ajtó előtt áll, és néz.  

Elindultam a megbeszélt helyre. Kis útbaigazítás, és már az utcában is voltam. Beléptem a sikátorba. A szívem a torkomban dobogott. Most végre megtudom ki Ő! 

Szeptember 8. - Segítség!

Az ébresztőórámat megelőzte egy sms. Oldalra fordultam és feloldottam a billentyűzárat. Egy ismeretlen szám küldte. Ez állt benne: Figyellek...

Összerándult a gyomrom. Már egy ideje ott ültem és bámultam a kijelzőt. Egészen addig, amíg meg nem szólalt az ébresztő. Gyorsan kikapcsoltam, és lesiettem a galériáról. Magamra kaptam egy sima szürke farmert, és egy rózsaszín laza fölsőt. Megfésülködtem, és megmosakodtam. A vállamra kaptam a fekete bőrtáskámat és már rohantam is ki.

A hajnali nyirkos levegő nem tett túl jót a a vasalt hajamnak. Pillanatokon belül visszanyerte eredeti hullámait.

A buszmegállóban szokás szerint Enikő várakozott. Egy fekete csőnadrágot és egy szürke kardigánt viselt. Alatta egy fekete atléta volt. Szintén sötét  haja fátyolként omlott a vállára.

- Szia. - köszöntem. Bár minden reggel együtt várjuk Barbit, ma is feszengtem. Sosem vagyok vele kettesben. Őt mindig csak a háttérből figyelem.

Rám nézett. Szokás szerint alaposan végigmért. Ahogy a cipőm orrától haladt felfelé, egyre jobban torzult az arca. Végül tekintete megállapodott a felsőmön. Rózsaszín. A legjobban utált színe. Igazság szerint én sem kedvelem annyira de ebben a világos árnyalatban tetszik.

- Csalódtam Norina! - mondta végül, visszafojtott mosollyal.

- Elnézést mester. - nevettem.

- Nem nézem el! Átöltözni!!!

- Jó vagyok így. - mondtam már-már fuldokolva a röhögéstől.

- Ahogy akarod.

Felszálltunk a csodajárműre, ami majd elrepít minket az őrültek házába.

Kerestünk egy szimpatikus ülőhelyet és elkezdtünk beszélgetni. Nagyjából minden szóba jött. Próbáltam kerülni a témát, de végül csak felhozta Maját. Mint általában mindenki, ő is elkezdett róla áradozni. Mivel nem tudott semmit arról, ami tegnap a suliudvaron történt, így csak jót tudott mondani. Szerencsémre felszálltak a többiek is, így nem kellett tovább hallgatnom.

- Hol van  Barbus??? - nézett körbe riadt arccal Áron.

Én is körbepillantottam. Tényleg nem volt ott. Még csak most vettem észre. Pedig állítólag a legjobb barátnőm, de fel se tűnik, hogy nincs itt. Na szép.

- Nem jött ma. - mondtam.

- Na nem mondod??? - kérdezte hülyének tettetve magát a fiú.

Végül mindenki leült, és beletörődött abba a ténybe, hogy Barbi ma nem lesz suliba.

Első óra irodalom volt. Kezdek rájönni, hogy ezzel a tanárral, nem megyünk a falnak. Kedves, meg segítőkész, de egész órán vagy mi mondunk neki verseket, vagy ő nekünk. Semmi verselemzés, vagy ilyenek. Óra közben megint jött az ismeretlen számról egy üzenet. Nem akartam megnézni, mert elvileg jól viselkedek, de nem bírtam. Előbányásztam a telefonomat, és a pad alatt óvatosan megnyitottam az sms-eket: Jól telik az óra??? Nézz csak az ablakra.

Oldalra fordítottam a fejem. A párkányon kívül egy kés volt. Nagyon megijedtem. Gyorsan bepötyögtem, hogy "ki vagy te?" és becsúsztattam a padba a készüléket. A válasz csak annyi volt: Valaki, aki számára tönkretetted a szerelmet!!!

Ismét összerándult a gyomrom. Máté jutott eszembe. De ő miért haragudna rám. Nem én jártam egyszerre 2 fiúval. Kitéptem egy lapot a füzetemből és kislabdává gyűrtem. Mikor elfordult a tanár, megdobtam vele Mátét. Idegesen felém nézett. Újra megnyitottam az sms-t és odanyújtottam neki a mobilt. Először nem értette, de mivel kézzel lábbal próbáltam neki mutogatni, hogy olvassa el, végül belenézett. Ő is ránézett az ablakra. Hirtelen elfehéredett. Megnyitotta a jegyzeteket, és beleírt valamit. Visszakaptam a telefont. Elolvastam mit írt: Ez beteg!!! Ki csinálja???

Visszaírtam, hogy nem tudom. Innentől kezdve végig írogattuk az órát:

 Máté~ Nekem van egy tippem...

Norina~  Na ki???

Máté~ Szerintem Maja... De nem biztos, nem tudom.

Norina~ És most mit csináljak???

Máté~ Figyelj, most nem írok többet, mert mindjárt csöngetnek, de ha jön új üzenet mutasd meg!

Szünetben szokás szerint kört alkottunk, és elkezdtünk beszélgetni. Akaratom ellenére is oldalra pillantgattam. Rajtunk kívül még úgy 200 ember volt a folyosón. Megint rezgett a zsebem. Próbáltam kiszúrni kinél van telefon, De azt elfelejtettem, hogy ez a 21. század. Körülbelül mind a 200 ember nyomkodta a mobilt. Végül feladtam a keresgélést, és megnéztem az üzenetet: Úgyse találsz meg!!! Fogd fel! ENGEM SOSEM FEDNEK FEL!!!

Ijedten néztem a mellettem álló fiúra. Nem figyelt rám. Elkezdtem rángatni a pulcsiját, mint az óvodások. Végre ide nézett. Az orra alá dugtam a készüléket. Elolvasta, majd megrázta a fejét.

Megragadta a kezem, és arrébb húzott.

- Na jó! Most szépen elmegyünk Majához!!! - jelentette ki, és megindult a B- sek terme felé.

- NEM!

- Mi bajod van? Leállítom és kész.

- De... Még nem tudjuk pontosan, hogy ő - e az.

Máté legyintett  "te tudod " stílusban, és visszament. Benéztem a terembe. Maja a padja tetején ült, és a telefonját nyomkodta, miközben valami barátnője fecsegett neki. Csak néztem, és néztem. Végül feladtam a kémlelősdit, és visszamentem a többiekhez.

Nyelvtanon, mivel még nem találkoztunk ezzel a tanárral bemutatkozó órát tartottunk.

Csöngetésre már mindenkit ismert a tanárnő. Egyébként egy középkorú nő tanítja ( körülbelül 40-45 éves, de a feje tetejét rengeteg ősz hajszál borítja). Rajzon megint nagyot alkottam. Most csendéletet rajzoltunk. Letettek elénk egy üveget, mögötte egy cserepes virággal, amiről fogalmam sem volt milyen növényke lehet. Ez a rajzom is külön dicséretet kapott.

Éppen tesire sétáltunk át, és  lehajoltam bekötni a cipőfűzőmet. Fel akartam állni, de valaki visszarántott. Elestem a sárba. Felpillantottam a támadómra. Nem láttam az arcát. Eltakarta a haja. Megint felkászálódtam. Ekkor a hátam mögül egy éles hangot hallottam.

- Hova - hova?

Nem mertem megfordulni. El akartam futni onnan, de a lábam gyökeret vert.

- Mit tettem? - kérdeztem remegő hangon.

- Valamit nagyon elrontottál nekem kicsi lány...

- De miért csinálod ezt? - üvöltöttem magam elé.

- Mert azt akarom, hogy érezd amit én!

Innentől csak arra emlékszem, hogy hirtelen elterültem a földön és azt suttogom egyre halkabban, hogy mit tettem.

Az iskola orvosi szobájában ébredtem, előttem álltak a barátaim.

- Ébredezik! - suttogta Anna. - Hívom Mátét!!!

Lassan kinyitottam a szemem. Körbenéztem. Minden fehér volt. Mellettem a sulinővér tett-vett az asztalán. Mikor meglátta, hogy ébren vagyok elkezdte mesélni a sztorimat.

- Tudom mi lesz a kérdésed. Hogy kerültem ide? Elmondom. Testnevelés órára tartottál, amikor valaki jó alaposan fejbe kólintott. Te elterültél a földön. Nagyjából 5 percig lehettél ott az esőben. Maja talált rád, és hozott be. Szörnyen aggódott miattad. Be is hívom.

Mondani akartam, hogy nem szükséges, de olyan gyorsan kiviharzott, hogy nem volt rá időm.

A többiek kimentek, Maja pedig megállt az ágyam előtt. Még az orvost vagy ápolót vagy tudom is én kit is kiküldtem.

- Jobban érzed magad?

- Ennyire hülyének nézel?!

- Miről beszélsz?

- Tudom, hogy te tetted!

- Mi?!

- Jól hallottad.

- Neked agyadra ment a gyógyszer.

- Vagy inkább az ütés amit tőled kaptam. - mondtam idegesen, mire kiment a helyiségből.

Felálltam. Összeszedtem a holmimat, gyorsan átfésültem a hajam, és kimentem.

Enikőék letámadtak a kérdéseikkel. Egyre sem válaszoltam. Az egyetlen ember, akinek minden kérdésére választ adnék, az Máté. De ő nem volt ott. A folyosón haladva, lassan beért az a kedves nő, aki ellátott. Biztosítottam róla, hogy csak elbotlottam és bevertem a fejem, majd kimentem a kapun. A friss levegő megcsapta az arcomat. A jó kis eső utáni illat. Elindultam hazafelé. Nem tudtam pontosan mennyi az idő, de mivel egy lélek sem volt sehol, a termekből pedig nem szűrődött ki a tanárok hangja, következtettem, hogy haza lehet menni. Lefordultam a sarkon. Egy kéz ragadta meg a vállamat, és fordított maga felé. Már épp' ütni készültem, amikor megláttam, hogy Máté áll előttem.

- Huh... Szia. - mondtam megnyugodva.

- Szia! Jól vagy? - nézett rám aggódó szemmel.

- Igen. Nem fáj semmim.

- Nem úgy értettem, de örülök.

Hazakísért. Egész úton megállás nélkül beszélgettünk. Ahogy egyre közelebb értünk a házunkhoz, egyre szomorúbb lettem, mert tudtam, már nem tart sokáig. A kapu előtt elköszöntünk. Csak állt előttem, és bámult. Hirtelen szorosan átöleltem és elkezdtem sírni. Nem bírtam abbahagyni. 10 percig ott álltunk. Végül eltolt magától, és a szemembe nézett.

- Este megint beszélünk!

Válaszra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Némán bólintottam, és felmentem a lakásunkba.

Mint kiderült, 15:42 perc volt, tehát nem lógtam. Ez azért jó hír.

Anya éppen főzött valamit, ami narancssárga volt, és buborékos. Azt hiszem nem is akartam tudni, hogy mi az.  Leültem a konyhapultra és elkezdtem neki mesélni a napomat. Amikor a lényeges részhez értem, megrezzent a telefonom. Újabb üzenet: Ha el mered mondani, nagyobbat kapsz!

                                         Ui:. Nagyon ügyesen hazudtál a doktornőnek!

Nagyot nyeltem és eltettem a telefont. Leszálltam a pultról, és besétáltam a szobámba. Becsuktam az ajtót, és beraktam egy kis zenét. Bekapcsoltam a laptopom, és vártam hogy Máté felhívjon.

Most elég gyorsan hívott. Ismét órákig beszélgettünk. Volt, hogy sírtam, volt, hogy nevettem, és volt, hogy komoran hallgattam.

Olyan jó, hogy van nekem! 

Szeptember 7. - Vegyes érzelmek

 A kanapémon ébredtem egy tábla csoki, és a plüssmacim társaságában. Nagy nehezen felkászálódtam, és lezuhanyoztam. Bekapcsoltam egy kis zenét. Megmostam a hajam, megszárítottam, és kivasaltam. Odasétáltam a szekrényemhez. Kinyitottam az ajtaját, és belemásztam. Előkerítettem a fekete csőnadrágomat, és az ugyanolyan színű szűk  pulcsimat. Újra megfésülködtem, és kimentem a konyhába.

- Jó reggelt! Ülj le, és reggelizz velünk. - invitált anya kedvesen.

Ránéztem az órára: 7:02. Még volt egy kis időm, így hát leültem közéjük. Átnyúltam az asztal másik felébe a kenyérért, és a vajért. Elkértem a sajtot, és tádáááá, kész is volt a sajtos szendvics.

- Csendes vagy. - állapította meg apa.

- Tőled örököltem. - vontam vállat.

-  Mostanában be nem áll a szád. Mi van ma veled?

- Csak korán van. - mondtam, apa pedig látszólag megelégedett a válasszal.

Sosem voltunk az a beszédes család. Megettem a szenyámat, és indultam is a suliba.

A buszmegállóba érve 2 dolog is feltűnt: 1. Barbi nagyon feszeng

                                                                  2. Enikő nem egyedül van, hanem egy magas, helyes fiúval

- Sziasztok! - intettem.

- Hello! A nevem Gergő, Enikő bátyja vagyok. - mutatkozott be az idegen fiú.

Ekkor Barbi közelebb lépett hozzám, és valamit a fülembe súgott. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem értettem mit mondott. Előbányászta a mobilját, és elkezdte nyomkodni. Pár másodperc múlva megrezzent a zsebem. Elolvastam az üzenetét: Uuu meghalok! Ez a gyerek nagyon helyes!!!

Mosolyogva bólintottam egyet, és felszálltam a buszra.

A suli lépcsőjén felbaktatva még mindig velünk volt. Beértünk a terembe, még mindig itt volt. Leültünk a padba, továbbra is velünk tartott. Barbin láttam, hogy nagyon ki van tőle, főleg, hogy ott van Áron is. Lassan csöngettek, de Gergő, csak ült és zenét hallgatott. Végül barátnőm nem bírta és rákérdezett.

- Figyelj Enci... Miért van itt a tesód?

- Ja, csak beiratkozik, mert a sulijában kisebb balhé volt miatta, és unja már, hogy ő a hibás.

- Milyen balhé?

- 2 lány verekedett miatta, a fiúk pedig meg akarták verni.

- Érthető. - nevettem.

Csöngettek. Gergő felállt, és odasétált a tanári asztalhoz. A szemébe nézett a tanárnőnek.

- Elnézést, Gazdag Gergő vagyok, Enikő bátyja, és meg szeretném kérdezni, hogy hol lehet beiratkozni.

- Szülők nélkül sehol, szülőkkel az igazgatói irodában.

- A szüleim is jönnek természetesen.

- Akkor az igazgatóiban.

- Köszönöm.

És kiment. Egyébként matekunk volt. Szünetben Gergő újra megjelent. El kellett kísérnie valakinek a tesitermekhez, mert ott várt rá az apja. Enikő rögtön jelentkezett a feladatra, de Gergő leintette.

- Ugyan... Te olyan hosszú utat mutatsz, mint nyáron... Inkább kihagyom az élményt! - nevetett. Barbi küldött egy sms-t hogy a nevetése is helyes. Szerintem bekattant. Végül nem bírtam ki. El akart menni vele, hát akkor menjen. Ő nem mer szólni, majd én szólok.

- Hé, szerintem Barbi szívesen menne.

- Oké. - egyezett bele.

Elindultak.

- Sziasztok mizu? Hol van Barbus? - nézett körbe Áron, aki most ért be az iskolába.

- A bátyámmal, ott! - mutatott a folyosó végére Enikő.

Áron arcára kiült a gyűlölet. Végül elfutott utánuk. Messziről is hallottuk minden szavukat.

Mikor odaért, hátulról befogta  Barbi szemét, és azt mondta neki: Gyere!

- Hova viszed ember? - tárta szét a karját Gergő, aki semmit sem tudott még.

- El! Tőled, messze!!! - mondta dühösen, és elvezette a lányt a másik irányba.

Mindannyian visszajöttek. Új kísérő kellett. Amíg válogattunk, megjelent Maja is. Máté rögtön odaállt mellé, és átkarolta. Ekkor hatalmas féltékenység lett úrrá rajtam. Gondolkodás nélkül elindultam a folyosón, Gergő pedig követett. Szép lassan beért. A kanyarban visszanéztem rájuk. Találkozott a tekintetem Mátééval. Engem bámult. Elkaptam a fejem, és felnéztem a mellettem sétáló fiúra.

Kiértünk a hidegre. Mindenhol tócsák voltak, az eső pedig csak szakadt. Felvettem a kapucnimat. Átfutottunk az udvaron. Beértünk a csarnok elé. Rögtön megláttuk Enikőék apukáját. Magas, fekete hajú mélykék szemű úr. Elköszöntünk, és már futottam is vissza. Csengőre, pont beestem a terembe. Csurom vizesen, lihegve, mint egy ázott kutyus.

- Minden óráról késik, vagy csak engem tisztel meg ezzel a csodás szokásával? - nézett rám szikrázó szemeivel az Ofő. Tényleg, osztályfőnöki van. Leültem a Máté melletti üres helyre. Nem a mi termünkben volt, hanem a kémia laborban.

Nem telt bele, sok idő, már megint bökdösött. Nem figyeltem rá. Sokadig próbálkozás után felhagyott a piszkálással, és egy cetlit tolt elém: Vedd le a kardigánod! 

Elég értelmetlen fejet vághattam, mert gyorsan odaírta: csurom víz te...

Vitába akartam szállni, de rájöttem hogy igaza van. Levettem, és a szék támlájára akasztottam.

Hirtelen Máté levette a pulóverét, és áthúzta a fejemen. Olyan nagy volt, rám, hogyha csapkodni kezdtem volna a kezemmel, szerintem szárnyként funkcionálva felrepültem volna.

Egész órán rajtam volt a pulcsi. Egyébként piros színű és nincs rajta semmi minta. De nekem annyira tetszik. Végig leveleztünk. Leírtam neki a repülős elméletemet. Az volt rá a válasza, hogy próbáld ki! Amikor nem nézett a tanár kipróbáltam. Hát... Nem sikerült, de vicces volt amikor az ofő észrevett és leszúrt.

Kicsöngetés után 10 percre engedtek csak ki minket.

- Visszaadom ha kell! - mondtam.

- Maradjon rajtad. - mondta egy kacsintás kíséretében.

- Miért van rajta a pulcsid? - mutatott rám Maja. Na végre valami amire ő féltékeny.

- Elkísérte azt a Gergő gyereket. Esik és tiszta víz lett.

- És akkor?

- Mi és akkor?

- Minek adod oda?

- Mert!

- Jó hát akkor szia!

És elviharzott. Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Odafordultam Mátéhoz. A szemembe nézett. Nem tudtam leolvasni az arcáról semmit. Olyan semmit mondó volt. A tekintete pedig üres. Nem bírtam, lehajtottam a fejem. Ő is elfordította a tekintetét. A folyosót bámulta. De Maja már nem volt ott. Szerintem túl reagálta, de hát ő ilyen. Akkor jöttem rá, hogy ez nekem is rossz. Mert tényleg szereti. És mindent elrontottam. Ezt rendbe kell hoznom. Elfutottam a lány után. Sehol sem találtam. Végül kerestem az udvaron. Az eső még mindig esett, de nem érdekelt. Végül a padon találtam meg. Nem mertem odamenni. 2 okból is: 1 mert féltem a reakciójától

                                                          2 mert nem egyedül volt

Hanem egy fiúval éppen smároltak... Ez azért gáz. Megfordultam, hogy visszamegyek, de Mátéba botlottam. Aj..

- Máté gyere, mert elázunk.

- Már régen vizes vagyok, és te is. Mindegy... - mondta még mindig őket nézve.

Megfogtam a kezét és elkezdtem húzni.

- Gyere már!!!

Nem válaszolt. Végül hagytam, és vártam. Körülbelül 2 perc múlva bementünk. Leültünk az ablakba és néztük az esőcseppeket lefolyni az ablakon. Hirtelen felindulásból közelebb ültem hozzá, és megöleltem. Jó szorosan. Ő pedig visszaölelt. Kis idő múlva eltoltam magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Szeretted?

- Nem ismertem régóta... De nagyon kedveltem. Túlzás hogy szerettem, de már kezdtem tiszta szívből szeretni.

- Figyelj... Túlreagálta, hirtelen cselekedett... Biztos megbánta.

- Nem... Láttam már ezzel a fiúval párszor. Régebben szerelmes volt belé. Azt mondta, hogy még mindig kicsit szereti. Hát látom. Ez most neki összejött.

- Nem szívesen mondom ki, de veled csak féltékennyé szerette volna tenni. Szerintem.

- Valószínűleg.

Nem beszéltünk többet. A többiek kérdezgettek minket, de mi nem mondtunk semmit. A nap többi része gyorsan telt. Ma csak 5 órám volt.

- Szia kicsim. Mi ez a pulcsi? Vásároltál? Kicsim ez nagyon nagy... - mondta anya otthon.

Magamra néztem. Máté pulóvere, még mindig rajtam volt.

- Semmi, csak az enyém vizes, és egyik barátom odaadta.

- Jól van.

Bementem a szobámba. Felhívtam Mátét.

- Szia nálam maradt a pulcsid!

- Szia tudom, Nem baj. Figyelj merülök, este gyere fel skype-ra és majd webkamerázunk.

- Oké szia.

Letette. Nagyon boldog voltam. Nem lett volna szabad, de az voltam. Le sem vettem a felsőt, egész nap. Az estét vártam. Eszembe jutott, hogy tanulni kéne.

1 óra alatt mindent megtanultam. Kínomban már anyának is segítettem főzni. Hát... legyen elég annyi, hogy inkább pizzát rendeltünk.

Végre eljött az este. De sajnos Máté  csak este 11-kor volt képes felmászni a netre. Elkezdett pittyegni a laptop. Skype végre! Felvettem.

Egy kócos gyönyörű szemű fiú nézett rám vissza a laptopról. Mosolygott.

- Min mosolyogsz?

- Rajtad.

Gyorsan elfordítottam a a fejem a tükröm felé. Kicsit kócos voltam ( na jó, nagyon ).

- Este van. - vontam vállat.

- Képzeld!

- Na?

- Már nem vagyok szomorú.

- Az jó! Hogy-hogy?

- Végiggondoltam az egész elmúlt hetemet, és csak röhögni tudok. Hülyeség volt beleélni magam Majába. Elmondta, hogy szerelmes, de mégis tepertem. Olyanba voltam bele buzulva, ami már az elején veszett ügy volt.

- Örülök, hogy így látod.

Sokáig beszélgettünk szülőkről, Áronról és Barbiról, szerelemről stb... Aztán rólunk.

- Te vagy az, akivel bármit meg tudok beszélni. - mondta.

- Tényleg?

- Igen, Szerinted miért csak neked mondtam el Maját? És ezt az egészet? Benned megbízok.

- A többiekben nem? - kérdeztem nevetve.

- Benned jobban. Te más vagy...

Itt elhallgatott. Kis hezitálás után fojtatta - szerintem aludjunk.

- Még csak kb éjfél van.

- Nézz az órára.

- 03:59. - olvastam meglepetten. - aludjunk.

- Jóéjt.

- Jóéjt.

Letettem a laptopot, és leoltottam a lámpát. Aznap este, boldogan aludtam el.

Szeptember 6. - Szent a béke

- Az nem lehet! - mondtam Annának kétségbeesett arccal.

- De így van. 

- Ez nevetséges!

Feltápászkodtam a matracról és kinéztem az ablakon. Nem tudtam teljesen kiegyenesedni, mivel túl közel volt a plafon. Letérdeltem. Hosszú percekig bámultam a belső udvart.

- Ez nem a világ vége. Természetes dolog. Ne játszd a halált!  - mondta az ágyon ücsörgő Anna. Az ablak üvegéből láttam, hogy a fejét rázza. Megfordultam és hozzá vágtam egy párnát. Nevetve eldőlt. 

- Ne csináld már! Barbi is szerelmes és még mindig él. 

- Aha csak őt szereti a kiszemeltje. 

- Honnan veszed? Lehet hogy csak barátként szereti.

- Így vagy úgy, de szereti valahogy. Valamilyen formában! 

- Ahogy Máté is téged.

- De csak barátként. 

- Szóval ha Barbit szeretik barátként akkor mázlista mert szeretik valahogy. Ha viszont téged, az már katasztrófa.

- Pontosan!

- Jó... Nekem mennem kell szia! - köszönt el.
Nem tudom, hogy miattam és a viselkedésem miatt ment- e el, vagy tényleg mennie kellett. De elment. Egyedül maradtam. Megvártam amíg a szüleim elalszanak, majd kimentem a konyhába.
Valami édességet kerestem. Pechemre csak undorító natúr joghurt volt itthon, így hamar feladtam a keresést, és inkább aludtam.

Reggel gyorsan felvettem egy szürke farmert, és egy fekete belebújós pulcsit. A buszra felszállva helyeket kerestünk Enikővel és Barbival. A következő megállóban felszállt Áron és Máté, jobbjukon Majával. Ez a nap is jól indul. Természetesen úgy helyezkedtek, hogy mellém kerüljön. Az út számomra csendesen telt. Vagyis mindenki beszélt, én pedig kussoltam. Egyszer csak megrezzent a telefonom. Valaki írt messengeren. Maja: Szia beszélni szeretnék veled. Szálljunk le egyel előbb és dumáljunk. 
Meglepett arccal bámultam a készülékre. Kicsit hezitáltam, majd bepötyögtem a választ: Oké.
2 megállóval később, már az utcán sétáltunk. Ketten. Nem tudtam mit mondjak neki. Köszönni már köszöntünk. És nagyjából ennyit is tudtunk beszélgetni. Végül Maja törte meg a csendet.
- Sajnálom amiket tegnap mondtam. Nem kell új barátokat keresned, az tényleg hülyeség volt. Viszont szeretném ha kedvelnél. Mert szimpatikus vagy.
Ezzel még jobban meglepett. Tudtam, hogy úgy illik, ha én is bocsánatot kérek. Nagyot nyeltem.
- Én is sajnálom. Szimpatikus? - kérdeztem mosolyogva.
- Szerinted miért mentem ki utánad az udvarra? Mert nem szeretném ha ilyen rossz lenne a kapcsolatunk. Légyszíves adj egy esélyt.
- Hát... Oké. De akkor ne veszekedjünk! - mondtam, mire megölelt.
Az út további részében olyan érdektelen dolgokról dumáltunk, mint a zene, rajzok, tv műsorok. Aztán elkezdett mesélni a régi iskolájáról.
- ... És akkor benéztem a székem alá, és mindenki nevetett. Ja és...
- Túl sok az és... Nem gondolod? - kérdeztem az iskola elé érve.
- Lehetséges... - mondta nevetve. Én is elmosolyodtam.
- Naa... Mégse olyan gonosz lány ugye? - kérdezte Áron mindkettőnktől. Erre nem tudtam mit mondani. Még nem döntöttem el, hogy jó fej- e, de az biztos, hogy nem gonosz. Azt hiszem Mátéval maradhat.
Első óra kémia volt. Nem volt túl izgalmas, főleg hogy Máté végig bökdösött a tollával. És mindig csak annyit akart, hogy akkor most tényleg szent a béke? Tényleg??? Mire csöngettek, a tolltartója tartalma már nálam volt. Sajnos az ujját nem tudtam leoperálni.
A következő óra irodalom. Verseket kellett hangsúlyozással olvasni. Elég vicces volt.
- De a kő marad! - csapott az asztalra verse végén Áron, aki Wass Albert Üzenet haza című versét szavalta, hatalmas beleéléssel. Volt, hogy felmászott a padra is.
Szünetben lementünk az udvarra. Felültünk a padunkra, amin összesen 1-szer ültünk, de már a magunkénak tekintettük. Maja rövidesen megjelent körünkben.
- Képzeljétek egy idegesítő osztálytársam, tudod az a Lilla, - nézett Mátéra -  na szóval ő. El akart lökni tesin, de én arrébb mentem ezért elesett. - újságolta nevetve.
Mindenki elkezdett nevetni. Nekem kicsit bután volt előadva a sztori, de azért tetszett.
- Legalább jól van? - kérdeztem.
- Neked ennyi esett le az egész történetből? Hogy nem esett- e baja? - kérdezte felvont szemöldökkel a lány.
-  Nem. Amit meséltél, az tényleg vicces. De mivel azt mondtad elesett, reflexből megkérdeztem jól van- e. - magyaráztam égő vörös arccal.
- Hát ha tudni akarod él és virul. - vont vállat.
Nem válaszoltam. Lélekben nyugtattam magam. Mindenki engem fürkészett, és ezt nem bírom elviselni. A cipőmet bámultam, mintha olyan nagyon érdekes lenne.
- Oké... most, hogy megtudtuk, mindenki jól van, - állt fel a pad támlájára Barbi. - meséljétek már el, hogy Norina miért köt bele mindig Majába?  Erre felfigyeltem. Én? Én csak megkérdeztem, hogy nem sérült- e meg a lány, aki elesett. Ez már baj?!
- Nem kötöttem bele. Csak... - kezdtem magyarázkodni, de valaki félbeszakított. Áron volt az.
- Nekem mindig van valami "csak"-od. Igazi választ mondj.
- Ti tényleg nem értitek? - tártam szét a karom.
- Nem! Magyarázd el!
- Nem sértegetem. Ma megbeszéltünk mindent, és kibékültünk. Szóval csak érdeklődtem. - mondtam, de rá kellett jönnöm, hogy csak én hiszek magamnak.
 Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Senki sem szólalt meg, csak lenéző pillantásokat kaptam. Azoktól, akikről eddig azt hittem a barátaim. Végül meguntam, és elindultam befelé. Ekkor Maja felállt  a padra.
- Kibékültünk. Érdeklődött, oké. Nem tudom ti élvezitek, ha feszültség van körülöttetek? Miért kell mindig kavarni? - nézett leginkább Barbira.
- Jó... Sajnálom. Azt hittem, hogy már megint sérteget. - mondta Barbi.
- Semmi baj! - sétáltam oda hozzá és megöleltem.
- Én tényleg nem akartam rosszat!!! - mondta szomorú hangon, miközben majdnem megfojtott az ölelésével.
- Elhisszük. - mondta lágy hangon Maja.
Csengetésre már bent voltunk a teremben. Törin Magyarország Nemzeti ünnepeit vettük sorra, és hozzá mondtuk, hogy mi történt. Infón nem csináltunk sok mindent. Leginkább ismerkedtünk (  az egyetlen tanár aki végigkérdezte a neveket).
Hazafelé bementünk egy pizzériába.
Sok minden történt, de nekem ez az egy nagyon megmaradt: már megettük az ételt. Máté és Maja mentek a pulthoz fizetni, ugyanis a pincérek nem nagyon figyeltek ránk. Hiába kapálóztunk, vagy szólongattuk őket.
Máté elővette a pénzt, amit összedobtunk, és odaadta a pultban álló lánynak. Amíg várták a számlát, Maja hirtelen megcsókolta a fiút. A féltékenység nagy erőkkel ragadott magával.
Hazaérve berohantam a szobámba, és elterültem a galéria alatti heverőn. 

Szeptember 5. - az a bizonyos hétfő

Vasárnap anyáékkal ünnepeltem. Elmentünk az állatkertbe, a moziba és ráadásként még otthon is filmeztünk egy kicsit. De eljött a hétfő reggel, és a könnyű életnek hivatalosan is vége szakadt.
Egy olyan dologra kezdtem rájönni, amit legbelül már egy hete tudtam. De mindent szép sorjában.
A reggelem átlagosan telt. Felkelés, készülődés, buszozás, fornettis.
Első óra előtt, 1 gyönyörű 9/b -s lány jelent meg az ajtónkban, és Mátét szólongatta. A haja nagyon szép volt. Barna, de a legszebb, amit életemben láttam. Az alakja nagyon csinos volt. Egy hosszú sima farmert viselt, és  egy belebújós pulcsit.

- Maja szia! - örült meg neki egyből Máté, és rögtön az ajtóhoz sietett.
- Szia! Akkor ők a barátaid? - kérdezte, miközben leültek a padunkhoz. A hangja nagyon aranyos volt.
- Aha... Izé... Emberek ő itt Maja. Vasárnap ismertem meg. Kiderült, hogy ide jár. Ő is kilencedikes.
- Hali! - intett vidáman.
- Szia! Akkor te vagy az új zsákmány? - méregette szúrós szemmel Enikő.
- Ööö... Ja.. Gondolom.
- Csodás. Nagyon tetszik a pulcsid. Hol kukáztad? - kérdezte, mire Máté odanyúlt, hogy meglökje.
- Nyugi. Csak vicceltem. Szóval. Milyen zenéket szeretsz? - nézett rá "érdeklődően" Enikő.
- Hát a kedvencem Justin Bieber. - mondta, mire mindenki elnevette magát.
- Nem! Nem! Nem! Sajnálom Máté, ezt nem! Kérlek menj ki a termünkből, és ennek a fiúnak, még a haja színét is felejtsd el!
- Jaj már... Csak húzom az agyad. Egyébként mindent szeretek.
Innentől, néma csend lett. Hosszú percekig nem szólalt meg senki. Kifogytunk a témából. Már éppen mondani akartam, hogy nem megy- e vissza az osztályába, amikor...
Máté odament a lányhoz, és nyomott egy puszit az arcára. Nem lehetett neki túl meglepő. Az arcáról le lehetett olvasni, hogy már nem először történt ilyen. Ennek a lánynak tetszik Máté. Nem! Azt nem engedhetem.
Csöngettek. Maja elhagyta a termünket, és a helyét felváltotta a rajztanár. A mai óra témája egészen egyszerűen ennyi volt: ősz. Választhattunk, hogy tájképet, vagy egy falevelet rajzolunk. Aki a levelet választotta, ügyelnie kellett arra, hogy ez egy térbeli levél. Tehát van árnyéka. Ezenkívül a levél erezetét is pontosan ki kellett dolgoznunk. És a színvilág sem volt ám egyszerű dolog. Arra is vigyázni  kellett, hogy legyen átmenete a színeknek. Ne csak itt legyen egy zöld folt, mellette barna, és utána piros. Ha tájképet rajzolsz, akkor csak legyen arányos és szép. Lehet árnyékolni is. Egyértelműen a tájkép egyszerűbb. Én mégis a levelet próbáltam meg.
Hiába szeretek rajzolni, valami elvonta a figyelmemet. Hirtelen irigyelni kezdtem Barbi és Áron kapcsolatát. Csak barátok, de mégis többek. Nem tudtam kitalálni mi bajom lehet. Egyszerűen csak szomorú voltam. Pedig semmi okom nem volt rá. Egy barátom megtalálta élete (azt hiszem) első szerelmét. Én mégsem voltam boldog.
Óra vége felé, beadtuk név nélkül  a rajzainkat. A tanár felmutatta, és nekünk el kellett döntenünk, hogy nagyjából hányas. A tanár pedig megadja, a szerinte gondolt jegyet. A lényeg, hogy röhöghetünk a béna rajzokon. Mindenkié csodás lett. Néhány kivétellel mindenkié 5- ös.
A tanár felmutatta az enyémet. Egy kéz volt ami egy gesztenye fa levelét morzsolta. Alatta hamu volt.
- Hát ez... Csodálatos. De a készítő elárulná, hogy ez attól függetlenül, hogy van benne falevél, mivel kapcsolódik még  a témához?
- Hát... - kezdtem. Próbáltam megfejteni miért is rajzoltam ezt. Mert igen. Még én sem tudtam. Aztán eszembe jutott... - Ősszel a fák, és a levelek elhalnak. Ez a falevél a folyamatot szimbolizálja. A kéz maga az idő. Az évszak. A kezében tart egy falevelet. Az a kis levél  jelképezi a természetet.
Lejjebb csúsztam a széken. Féltem, hogy mit fog ehhez szólni Pék Zsolt tanár úr.
- Ez.., Elképesztő!!! A rajz, az elképzelés, ami szerint készítetted... Hihetetlen!!!
Nagyon megkönnyebbültem. Természetesen dicséretes ötöst kaptam. Ahogy kiléptünk a teremből a barátaim kikapták a kezemből a rajzlapot.
- Tényleg nagyon jó lett. De valld be, hogy rögtönözted. Mármint, hogy mi volt az elképzelésed. - mondta Áron.
- Hát kösz... Ööö..,te meg valld be, hogy elhitted. - mondtam egy kacsintás kíséretében.
- Ugyan már! Ki nem?!
Mindenki el kezdett nevetni. Hirtelen Maja jelent meg Máté jobbján és a lapért nyújtotta a kezét.
- Megnézhetem?
- Persze... - mondtam mosolyogva. Fogadjunk, hogy ő ilyet nem tud.
- De jó lett! Mondjuk nem értem, hogy ha hamu, akkor hol a tűz? A kezében? Ez hülyeség. - mondta, majd visszaadta a rajzomat.
- Tudod ez csak úgy elégett. Nem kell, hogy értsd. Csak nézd meg, és kész. - mondtam hűvösen.
- Jó... Én csak meg szerettem volna érteni a rajzodat. De egyébként nagyon jó lett, és tetszik is. Én is rajzoltam valami ilyesmit otthon. - kezdett el a táskájában kutatni, majd kihúzott egy gyűrött lapot.
Ki egyengette, és a kezembe nyomta.
- Mutiii!!! - termett mellettem egyből Áron. Máté csak nézte, majd megölelte Maját.
- Nagyon szép lett. Ügyike vagy!
- Hé, Barbus nézd már meg mit rajzolt ez a lány.
Barbi odafutott hozzá. Áron felemelte, és előttem lerakta. Ezt azért csinálta, mert túl alacsony volt, és nem látott semmit.
- Hát szerintem is klassz lett. Csak  ha a sok gyűrődés között látni is lehetne a rajzot... - mondtam és áttörtem köztük.
 Inkább egyedül mentem a szekrényemhez, és onnan a tesiterembe. Átgázoltam a pletykáló 10.-esek között. Kivágtam a suli ajtaját. Leviharzottam a lépcsőn, és már sétáltam is a saras, tócsás udvaron.
Kavarogtak bennem a gondolatok. Mátéról, Majáról és rólam. Ez a lány annyira irritáló, és beképzelt!  Már éppen félúton voltam, amikor valaki a nevemet kiabálta.
- Norina! - üvöltötte MAJA!!!
 Elkezdett felém futni. Meg se vártam, hogy mit szeretne mondani, sarkon fordultam és mentem tovább.
- Norina!
Hallottam, hogy már nem lehet messze. Sietősebbre vettem a lépteimet.
- Várj már meg!
Beért. Megragadta a karom, és maga felé fordított.
- Hé! Mi a baj? - kérdezte.
- Én csak... Hát szóval...
- Én? - mondta ki helyettem. Sokkal szívbemarkolóbb volt az ő szájából hallani.
Bólintottam. Hirtelen elszomorodott a tekintete.
- De mit tettem? Miért gyűlölsz? Még csak nem is ismersz, de már megutáltál. Miért? - tette fel sorra a kérdéseket.
- Mi? Vagyis... Nem tettél semmit. Csak... Na jó. Nem gyűlöllek. Nem is kedvellek. - magyaráztam.
- De miért nem kedvelsz???
- Nem tudom! - üvöltöttem.
- Jó, csak ne üvölts! - mondta. Közeledtek a többiek. - Akkor én most megyek is. Majd még remélem dumálunk. De... Úgy is fogunk. - és elfutott.
- Mi van veled Nórika? - kérdezte Máté, és fél kezével átölelt.
- Semmi. Egyszerűen nem szimpi a csaj. - mondtam.
Nem próbáltam kiszabadulni az öleléséből. Jól esett. Átértünk a csarnokba, ahol elváltunk a fiúktól.
Az öltözőbe beérve, a lányok elkezdtek faggatni.
- Na szóval mi a bajod? - huppant le mellém a padra Enikő.
- Semmi!
- Aha... Persze.  Na mond el szépen. A haja? Gyönyörű, de nézz rá a tiédre. Simán győznél a hajversenyen. Az alkata? Te is nagyon csini vagy! - sorolta Barbi, mire félbeszakítottam.
- Nem... Nem ez a baj.
- Hanem a puszta létezése! - énekelte a fülembe a mellettem ülő Enikő. Szerintem megsüketültem.
- Hagyjatok már! Na... Semmi bajom nincs. Egyszerűen ilyen napom van! - beszélgetés közben már felöltöztem. A kezembe vettem a cipőm, és kimentem az öltözőből.
Tesiórán végig engem méregettek a lányok.
Miután visszamentünk a termekhez a folyosón legnagyobb "szerencsémre" Majába botlottunk. Végig Mátén lógott. Minden viccén  nevetett. Még azon is ami nem is volt vicces. Olyan idegesítő nevetése van.
- Szerinted? - nézett rám a gyűlölt személy.
- Bocsi nem figyeltem. - hajtottam le a fejem.
- Ja oké. Nem baj. Akkor Barbi? Szerinted?
- Zseniális! Délután találkozzunk valahol. - mondta és megölelték egymást. Azt már nem! Az én legjobb barátnőmet nem lopja el!
- Aha... Minek is találkoztok? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Miért érdekel? Szeretnél jönni?
- Nem! Nem tudom hova mentek, és nem is érdekel.  Csak nem szeretném, hogy elvegyél tőlem mindenkit akit szeretek! - mondtam szikrázó szemekkel.
- Kit veszek el? Barbit? Mert egyszer megbeszélünk egy találkozót? Amire egyébként te is meg vagy hívva!
- Tudod mit Majácska! Le lehet szállni a barátaimról és az egész osztályomról! Barbiról, Enikőről, Áronról, Annáról, de legfőképpen MÁTÉRÓL!!! - üvöltöttem.
- Aha! - csapott a homlokára, mint aki hirtelen megvilágosodott. - Szóval neked ez a bajod. Máté... Akkor most elmondom, hogy mi fog történni. Én és Máté bírjuk egymást. Az, hogy ez neked nem  tetszik, arról már nem én tehetek. A többiekkel is kijövök. És ez így is marad! Nem rajtad fog múlni, hogy kik lesznek a barátaim. Ha neked ez problémát jelent, akkor kereshetsz magadnak másik barátokat!
- Jaj szerinted miért bírnak téged annyira a többiek?
- Mert ők nem szerelmesek  Mátéba. Ezért nincs is miért utálniuk! - mondta, és ahogy látta a pillanatnyi bizonytalanságomat, felöltötte a győztesek mosolyát. De nem engedem győzni!
- NEM! Nem fogok más barátokat keresni, ugyanis ez az én osztályom! Az, hogy te nem találsz a saját osztályodban olyan embert, aki szívesen foglalkozna veled, az már nem az én problémám. Szóval inkább neked kéne de nagyon sürgősen eltakarodnod a barátaim közeléből! - mondtam idegesen.
A nap további része magányosan telt. A többiek furcsán néztek rám. Sosem éreztem még ennyire rosszul magam. Még mindig nem tudtam, hogy miért utálom ennyire ezt a lányt. Egyedül voltam. Harmadik óra előtt vesztem össze vele, és a többiek a maradék 3-ban alig szóltak hozzám. Barbi próbált meggyőzni arról, hogy mindig legjobb barátok leszünk. Áron pedig arról, hogy ez a lány nem lesz sokáig képben. Mindenki ismerkedik, majd talál haverokat és leszáll rólunk. Máté egész nap került. Nem szólt hozzám. Nem tudta mi van.
Otthon megírtam a leckét, és benyomtam a laptopomat. Zenéket kerestem, amikor kopogtak a szobám ajtaján. Anna volt az. Feljött a galériára, és leült mellém a matracra. Belenézett a laptopomba. Percekig ültünk ott néma csendben. Míg végül megszólalt.
- Tudom, hogy mi a bajod. És te is tudod! - olyan nyugodt volt a hangja, és lágy.
- Én nem tudom. - tettem félre a laptopot
- Dehogyisnem. Csak sorold végig mi bánt.
Nagyot sóhajtottam.
- Bánt az, hogy Maja idejött, és körülötte forog a világ. Bánt az, hogy Máté annyira rá van kattanva Bánt az, hogy mindenki védi. De a legjobban az bánt, hogy óriási valószínűséggel  elvesztettem a barátaimat, és Mátét is.
- Melyik része fáj a legjobban?
- Nem tudom. Mind nagyon rossz...
- Mátét említetted a legtöbbször. Én nem látok a fejedbe. De...
- Na jó. Máté az egyetlen fiú akivel el tudtam hülyéskedni.
- De hát ott van Áron is.
- Igen de ő inkább Barbival jön ki. Vagyis érted... Nagyon cukik együtt meg minden. Nekem meg ott volt Máté, és most, hogy bejött a képbe ez a Maja félek, hogy mindent tönkretesz.
- Félsz, hogy ő előbb kapja meg mint te? - kérdezte mosolyogva.
- Mi?? Nem! Csak attól félek, hogy ez a lány nem elég jó hozzá. Hozzá inkább egy kedves, humoros szőke lány illik, akivel tud hülyéskedni, és nem csak Isteníteni lehet. Hozzá inkább...
- Te illesz!
- Igen!
- Norina! Te SZERETED!!!

Szeptember 4. - a legjobb szülinap

A telefon csöngésére ébredtem. Máté hívott. Vajon mit akarhat szombat reggel fél tízkor?

Felvettem. 

- Szia. - szóltam bele a készülékbe.

- Szia, na mi van? Már be se engedsz minket?

- Mi?? - kérdeztem, és közben fellapoztam a a naplómat, hogy megnézzem az elejébe írt határidőnaplót. Nem volt beleírva mára semmi. 

- Engedj már be, te lány!!! - mondta majd letette. 

Felálltam, és visszadobtam a telefont az ágyra. Belenéztem a tükörbe. Egy hosszú piros póló volt rajtam  és egy pizsinadrág. A hajam olyan volt, mintha a fésűvel még csak ijesztgettem volna. 

Gyorsan felvettem egy farmernadrágot, meg egy sima fekete szűk pulcsit. Megfésülködtem,  fogat mostam, és örömmel vettem tudomásul, hogy rekordot döntöttem. 5 perc alatt elkészültem. 

Leviharzottam a lépcsőházba. Kinyitottam az ajtót. A barátaim elkezdtek üvöltve énekelni. 

BOLDOG, BOLDOG, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT!!! 

Ez nagyon jól esett. Máté felkapott a nyakába. Még mindig énekeltek. Így mentünk fel az emeletre.
Anna kinyitotta előttünk az ajtót. A fiú olyan nagy  lendülettel ment be a lakásba, hogy pont lefejeltem az ajtó feletti falat. Nevetve léptük át a küszöböt. De a jókedvem nem tartott sokáig, ugyanis a szüleim éppen egy rózsaszín tortát hoztak be a nappaliba, Barbie-s gyertyákkal díszítve.
A mosoly leolvadt az arcomról.
- Sziasztok gyerekek! - üdvözölt minket anya. - Ugye nem voltatok túl hangosak?
- Jó napot! Dehogyis. - mondta Máté, majd megragadta a derekamat, átemelt a feje felett és letett a padlóra.
- Akkor jó. Maradtok ünnepelni? Ilyenkor általában reggeli után megesszük a tortát és ajándékozunk.
Összenéztek.
- Jaaa... jó lenne mer - kezdte Áron, de Enikő mögé lépett és befogta a száját.
- Ha nem zavarunk akkor nagyon szívesen maradnánk. - helyesbített a lány.
- De jó! Akkor vegyétek le a cipőtöket és gyertek a konyhába. - mondta apa, majd kiment a konyhába. Kis idő múlva követtük őket.
Leültünk az asztalhoz. Anyu letett mindenki elé egy-egy kakaós palacsintát. Próbáltam, csöndben enni. De ez persze nekem mikor sikerül? Soha...
- És milyen érzés 15 évesnek lenni kicsim? - tette fel anya a világ leghülyébb kérdését.
Máté velem szemben ült. Egyszerre abbahagyta a rágást és elkezdett nevetni. Próbálta visszafojtani, de nem sikerült. Ahogy ránéztem elmosolyodtam. Anna sem bírta sokáig. Ő is elkezdett röhögni. Végül a többiek sem bírták sokáig.
- Most ezen mit kell nevetni? - nézett értetlenül anya apára.
- Nem is tudom. - válaszolt mosolyogva apu.
Kis idő múlva jöhetett a legkínosabb része ennek az egész barátokkal és a családdal ünneplősdinek. A torta. A szüleim lekapcsolták a villanyt, majd behozták  a roppant koromhoz illő tortát.
Mint már mondtam az egész rózsaszín volt, Barbie-s dekorációval.
- BOLDOG, BOLDOG, BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT ... - kezdett énekelni hirtelen mindenki. Mikor a kötelező dalocska végére értek, mindenki kapott egy szeletet a süteményből.
- Nagyon tetszik a tortád. Illik hozzád! - mondta Enikő már-már nevetőgörcstől fuldokolva.
- Kösz... Én is így gondolom.
Nem telt bele pár perc jöhettek az ajándékok. Anyáéktól egy rózsaszín kardigánt kaptam, egy lila fejhallgatót, és egy szaggatott farmernadrágot.
Megköszöntem nekik.
- Most én, most én! - ugrált Barbi a kezében egy hatalmas fekete dobozzal lila masnival a tetején.
Kinyitottam, és elkezdtem sikítozni. Nem, nem pók volt benne, hanem egy szürke halálfejes pulcsi. Olyan mint amit kinéztem múltkor, hogy megveszem, de amikor visszamentünk a boltba már elvitték. Megkérdeztük az eladót, hogy van- e még raktáron, de azt mondta, hogy nincs. Nagyon szomorú voltam miatta, mert az volt álmaim pulcsija. Onnantól kezdve hiába próbáltak azon a délutánon felvidítani, nem sikerült. Beletörődtem, hogy nem lesz olyan pulcsim.
A nyakába ugrottam. Szorosan öleltem körülbelül 3 percig.
- Most én is, most én is! - utánozta Áron Barbit, aki erre elengedett, és lökött egyet a fiún.
Nem is figyelve rájuk, kibontottam a dobozt. Egy fekete párna volt benne rajta a közös képeinkkel. Nem csak kettőnkről, hanem az egész csapatunkról. Össze vissza egy montázsban. Nagyon tetszett. Egyesével végignéztem a képeket. Volt néhány nagyon vicces.
- Honnan vannak a képek? Nem is fotózkodtunk még. - néztem rá értetlenül.
- A suli honlapjára fel van téve egy csomó kép minden 9.- es osztály első hetéről. Onnan szedtem le.
- Ilyen előnyös képek vannak rólunk a neten? - jött oda Anna.
- Aha.
- Szuper...
Mindenkiből kitört a nevetés.
Annától sminkkészletet kaptam. Enikőtől egy nagyon szép nyakláncot, és egy rock feliratú karkötőt.
Bementünk a szobámba. Egész nap zenét hallgattunk és filmeket néztünk. Délután három körül elmentünk a Városligetbe. Utána beültünk mozizni. Végül estefelé mindenki hazament. Otthon a szüleimmel filmeztem, és megettük a maradék tortát.
Lefekvés előtt felnéztem a facebook-ra. Mindenkinek megköszöntem a köszöntéseket, aztán aludtam. 

Szeptember 3. - Első gimis buli

A suliba beérve, hatalmas káosz fogadott. Mindenki valamilyen esti buliról beszélt. A portás a kezünkbe nyomott egy szórólapot:

- Buliii! - üvöltötte Áron.

-Igeen! - táncolt Máté. 

-Viselkedjetek már... mint az 5 évesek. - forgatta a szemét Enikő.

-Ezzel most megsértettél egy csapat 5 évest. - nevetett Anna.

Észre se vettem, hogy ott van. Csendes lány. 

Felbaktattunk a terembe. Az ajtóra egy tábla volt felakasztva ezzel a felirattal: Belépés, csak csokival a kézben. A csokit Molnár Áronnál lehet leadni! 

- Ez beteg! - mondtam mosolyogva.

Leültünk a helyünkre. Az első óra kémia volt az ofővel. 

- Te figyu Árci. - fordult  felé Barbi.

- Ha? - rántotta ki a fülhallgatót a füléből Áron. - Ja, mondjad Barbus. 

- Mikor csináljátok ezeket a bigyókat az ajtónkra Mátéval?

- Megvannak rá az embereink. - titkolózott a fiú, és visszatette a fülhallgatót a fülébe. 

- De kik? Mikor? Hogyan? - bökdöste a ceruzájával.

- Figyelj, majd elmondom egyszer. EGYSZER. 

Ezzel Áron lezártnak tekintette az ügyet. De ez engem is érdekelt. Egyszer kiszedem belőlük.

- Milyen emberek??? Ne csináljátok már. Tudom hogy kerül oda. - lökte meg a fiúkat Anna. 

- Na és hogyan okoska?

- Mielőtt hazaindulnánk, megvárjátok amíg kiürül a folyosó és odaadjátok a portásnak a cuccokat. Elmondjátok, hogy hova tegye és ennyi. Lehet le is fizetitek. 

- Nem fizetünk neki!!! 

- De így csináljátok. 

- Igen... - ismerte be Máté.

A matek tanárunk szemmel láthatóan vett pár online kurzust sminkelésből. De haja ugyanúgy szétállt. Az óra borzalmasan lassan telt. 2 oldalt írtunk a füzetbe. Óra vége felé eszébe jutott, hogy házit is kéne adni. Feladott 5 feladatot. Nagyon örültünk neki. 

Szünetben lementünk az udvarra. Nem túl nagy. Kerestünk egy szabad padot, és elfoglaltuk. Anna, én, és Máté ültünk, Enikő, Barbi és Áron álltak. Arról beszélgettünk, hogy kinek mi a kedvenc zenéje. Valamiért nem tudtam figyelni. Pedig én kérdeztem meg, hogy kinek ki a kedvenc bandája. Tényleg érdekelt. De annyira izgultam az esti buli miatt. 

- Figyelsz??? - lóbálta a kezét előttem Anna.

- Azt nem így kell. - mondta Máté, majd átölelt és szorongatni kezdett. Mindenkiből kitört a nevetés.

Felé fordultam, megráztam a fejem. Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem sikerült. Ő meg csak mosolygott, és nem engedett. Hiába kapálóztam.  Szünet végén végül feladtam, és kiadtam az utasítást Barbiéknak: Csikizzétek!  

Egy emberként mozdultak meg, és vetették rá magukat Mátéra. Nem telt bele pár perc, már szabad is voltam. Pont csöngőre értünk fel a kémia terembe. Mindannyiunk meglepetésére az ofő csukta be maga után az ajtót. Úgy tűnik kedvenc tanárom tanítja a kémiát. De jó. Régen sem szerettem ezt a tantárgyat, de most még annyira sem fogom mint eddig. Első órán csak az ülés rendet beszéltük meg, mivel itt 2 személyes padok vannak. Engem Máté mellé ültettek. Mivel Barbit lefoglalta Áron, Anna pedig Enikőt. Nem voltam szomorú. Jól kijövök vele. Csak ne fogjon le. 

A következő óra Angol volt, egy nagyon szerencsétlen tanárral. Nem tudom, hogy csak visszafogta magát, vagy tényleg nem szigorú, mert az egyik osztálytársunk még telefonált is. És nem szóltak rá. Nem hallottunk semmit amit Földesi tanárnő mondott nekünk. Elég vicces volt. Remélem az év további részére megjön a hangja, mert ha nem, elég érdekesen fogunk érettséginél vizsgázni a tárgyból. Én próbáltam először csitítani a többieket, de aztán feladtam. Inkább beszélgettem.. Földrajzon megkaptuk az atlaszokat, amik nem voltak benne a tankönyvcsomagban. Ezután Magyarország vaktérképét töltöttük ki. De nem nézhettük a térképet. Egyébként ezt a tantárgyat egy nagyjából 35 éves nő tanítja. Rendkívül jó stílusa van.

A történelmet is ő tanítja, úgyhogy nem kellett sokáig keresgélni a termet. 

Utolsó órán amolyan bemutatkozó óra volt, aminek én nagyon örültem mert nagyon idegesített, hogy nem tudom kik járnak rajtunk kívül az osztályba. Be kellett mutatkoznunk, és elmondani a becenevünket is. Ezen kívül egy pár mondatot magunkról. Kezdem a névsorral: 

Esős Anna ( Anna )

Molnár Áron (Árci)

Kalapos Panna (Panni )

Kőhalmi Dávid (Dávid)

Lakatos Róbert (Robi)

Megyeresi Jázmin (Jázminka)

Mároros Gábor (Gabi)

Orksoi Norina ( Nóri )

Pásztor Máté ( Mátus)

Kendlics Barbara ( Hercegnő, Barbi, Bara, Barbus, Barbika , Barba )

Várároki Bálint (Bálint)

Gazdag Enikő ( Enci ) 

Szegény Barbi őt imádják becézni. Nem tudom  miért diktáltam be becenévnek a Nórit. Soha nem hívtak Nórinak, csak általánosban a legjobb barátnőm Bogi. Mindenki azt mondja, hogy engem kell becézni. Illik rám a Norina nem kell más név. Hát oké. 

Mindenki elmondott magáról pár "nagyon izgalmas tényt" mint pl:. szeretem a macskákat, nem szeretem a macskákat...

Szóval ilyen lényegtelen hülyeségeket. 

Hazafelé már nem csak én, mindenki izgatott volt a buli miatt. Megbeszéltük, hogy a lányok 3-ra átjönnek, a fiúk pedig 16:30-ra. 

Csak otthon tudatosult bennem, hogy akkor találkoznak a szüleimmel. Anya 12:00-kor szokott végezni, ezért már otthon volt. Apa 16:00-kor. Ő is találkozik velük. Ami még a kisebbik baj. Elmagyaráztam anyának, hogy ne égessen be, és ha apu hazaér, tudatosítsa ezt légyszíves benne is. 

Megírtam a házit, és már mehettem is zuhanyozni. Pont kijöttem a fürdőszobából, mikor megszólalt a kaputelefon. Törölközőben szaladtam át a lakáson. 3x majdnem leesett rólam, de végül még anya előtt be tudtam engedni őket. Amíg felértek, gyorsan magamra kaptam egy tréning nadrágot, és egy sima pólót. A hajam csurom víz volt. Ajtót nyitottam nekik és jöhetett a kínos része. Anya találkozik a barátaimmal. Anyu imád beégetni, és szerinte aranyos sztorikat mesélni rólam. 

- Jó napot! - mosolygott Barbi, Anna és Enikő. 

- Sziasztok! Norinám anyucija vagyok. - üdvözölte a lányokat drága anyukám.

- Hogy van? - kérdezte kedvesen Barbi, de megfogtam a karját és berántottam a szobámba Annáékkal együtt. Becsuktam utánuk a szobaajtót, én meg kint maradtam anyuval.

-Na milyen voltam? - nézett rám nevetve.

- Fantasztikus.- mondtam a szememet forgatva, és bementem a szobámba.

Anna éppen a tükrömben nézegette magát. Ők már megcsinálták a hajukat, és fel voltak öltözve. 

Gyorsan megszárítottam a hajamat, és ki is vasaltam. Felkaptam egy fekete hosszú nadrágot, és egy csillámos fekete kicsit kivágott felsőt. Felvettem a fekete tornacipőmet és megálltam a tükör előtt. Amíg nem jöttek a lányok, fogalmam sem volt mit vegyek fel, de ahogy megláttam őket, egyből eszembe jutott. Annán egy fekete nadrág volt, lila felsővel. Barna haja be volt göndörítve. Enikőnél maradt a black forever. Talpig feketében volt. Barbin is fekete volt, de rajta rózsaszín felső volt, rózsaszín cipővel. Fél ötkor megjöttek a fiúk. 

Tartottam tőle, hogy apáék mit hoznak ki a bemutatkozásból. A lányokkal apu jól elbeszélgetett. Megdicsérte a ruhánkat, és még viccelődött is. 

- Sziasztok! - köszöntek a szüleim a fiúknak.

- Jó napot! - köszöntek ők is. 

- De szép a ruhád Barbus! - nézett végig rajta Áron.

- Köszi! De a többieket is nézd!!! 

- Megvárnád, amíg mindenkit külön megdicsérek, vagy letámadsz??? - kérdezte nevetve. 

- Anna csodásan áll a nadrágod. Pont olyan mint az enyém nézd! - szólt be Máté Annának.

-Ühüm... Együtt vettük. Tudod a csajok boltjában. - mondta, mire odament hozzá a fiú és felkapta a vállára. 

- Na jó akkor megyünk is. Sziasztok! Legkésőbb 22:30-ra itthon vagyok. - mondtam. 

- Rendben kicsim, de szerintem inkább gyere tízre. 

- Meglátom! 

Elindultunk. 

A tesiterem nagyon szépen fel volt díszítve. A bordásfalakra lufik voltak felkötözve. A padlón konfetti volt szétszórva. A terem közepére egy színpad volt felállítva. A sulirádió dj -i ültek ott. Éppen az  I'm an albatroaz  ment. A büfé át volt pakolva az egyik sarokba. Vettünk kólát meg chipset és beálltunk a tánctérre. 

Már nagyjából 1 órája táncoltunk amikor Barbi ragadta meg a karom, és húzott ki az udvarra. Hideg volt. 

- Baj van! - mondta kétségbeesett arccal.

- Mi az? Kit verjek meg? - kérdeztem nevetve, de látva a reakcióját inkább elhallgattam.

- Azt hiszem szerelmes vagyok Áronba.

- Ezt eddig is tudtam. Sőt azt is, hogy Áronnak is bejössz. 

- Mi van??? Honnan tudod? És mi van Áronnal???

- Nem biztos, de mindenesetre arik vagytok, együtt. 

- DE én nem akarom, hogy tönkremenjen a barátságunk. Rajtad kívül, ő a legjobb barátom.

- Nem fog. Akkor hagyd ezt a szerelem dolgot, és nézz rá úgy mint eddig. Majd ha ő is össze akar veled jönni, akkor foglalkozz a dologgal. 

- Hát jó. Igazad lehet. És veled meg a másik szépfiúval mi van?

- A kivel??? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Ja... Akkor te még nem jöttél rá. Oké. 

Kivágódott a tesiterem ajtaja. Áron és Máté  léptek ki rajta. 

- Hideg van gyerekek! - mondta Áron majd odafutott hozzánk. Máté követte. 

- Gyertek már be! - mondta Máté, majd behúzott minket. 

Az este további része jól telt. Barbi láthatóan nem az a lány, aki rágörcsölne erre az egész szerelem dologra. Ugyanúgy viselkedett Áronnal, mint eddig. 

Tízkor elindultunk haza.

Otthon, átöltöztem, és próbáltam aludni. Folyton, csak azon járt az agyam amit Barbi mondott. 

Ja... Akkor te még nem jöttél rá. 

Vajon ez mit jelent?