szeptember 13. - az igazság

Kedves olvasók! 

Ebben a részben van egy SMS párbeszéd,amit elég érdekesen oldottam meg de remélem nyomon követhető. Amit                              ilyen színnel húztam ki, azt Norina, amit pedig                      ilyennel, azt Máté írta.

Köszönöm, hogy olvastok!!! 

                                                                               / Réka / 

Zajokat hallottam. Szép lassan a zajok átalakultak szavakká. Ismerős hangok voltak. Nem mind, de az egyikre zuhanás közben is rávágom ki az. Kinyitottam fáradt szemeimet.  Egy fehér ruhás férfi arcát láttam meg először.  Nagyon közel hajolt hozzám, és csak így látásból vizsgálgatott. Megállapítottam, hogy valószínűleg orvos. Elfordítottam a tekintetem. Anya, aggódó, és könnyes szemmel bámult engem.  Közelebb lépett hozzám, és megszorította a kezem.

Próbáltam nem túl feltűnően körbenézni a kórteremben. Nővérekkel, orvosokkal, és látogatók hadával volt megtömve.  A férfi egy cetlit nyújtott át az egyik nővérnek, majd elhagyta a szobát. Megpróbáltam felülni, de a szüleim visszatoltak fekvő helyzetbe.  Nagyon furcsán éreztem magam. Általában ( vagyis a filmekben ) nem szoktak emlékezni  arra, hogy hogyan kerültek  oda, én mégis  tisztán emlékeztem a történetemre.

 Elmentem Adriennt kiszabadítani, ő pedig csupa vér volt. Egy kést szorongatott, amivel aztán le is döfött.  És valahogy Máté is odakeveredett.

-          Hogy érzed magad? – ölelt meg anya, és apa olyan szorosan, hogy szerintem jobban fájt, mint a kés.

-          Jól, de ez fáj…  - mondtam, mire mindketten elengedtek, és egyet hátrébb léptek. – Nincs itt még…

-          Víz? De van. Hozunk neked maradj itt! – és kimentek.

Nem, nem vízre gondoltam, de mindegy.  A lány, akinek az orvosom adta a papírokat, felém fordult, és kicsit elpirulva mondta:

-          Tudom, kit keresel.  Azt a helyes fiút, aki behozott téged. Nagyon aggódik érted, de ő nem jön többet ide.

Elszorult a torkom. Hogy érti, hogy ő nem jön többet ide? Mi van akkor, ha bántotta? Nem, azt nem élném túl. Az bosszút kívánna. Én pedig köztudottan nem tudok verekedni, szóval több szempontból jobb, ha nem nyúlt hozzá.

-          Ezt hogy érted? – néztem rá könnyes szemmel.

-          Nyugi, én fogalmaztam rosszul. Ő nem jöhet többet ide. – magyarázta. Így se jobb…

-          De miért?

-          Mert ő, - fordult meg a tengelye körül, és mutatott a másik irányba – ott van!

Tehát őt is leszúrta, vagy valami.

-          Mit tett vele? – suttogtam.

-          Ki? Mindegy, a lényeg, hogy neki elszakadt a lábában egy ínszalag, és a keze rémesen néz ki. Össze van vagdosva.

-          Köszönöm a segítséget.

Anyáék visszatértek a vízszerzés felesleges kalandjáról, és körülöttem pattogtak. Elkértem a mobilomat, és írtam egy SMS – t természetesen Máténak.

Szia… Ha tudsz, írj vissza, nem tudok hozzád oda menni, de remélem jól vagy a körülményekhez képest. 

Szia. Amint jön egy kedves kis nővérke, kérek egy tolószéket, és odamegyek hozzád!!! De legalább nem kell levágni a lábam...

Le kell vágni?! 

Borzalmasan megijedtem. Már eleve az a tudat, hogy miattam kórházban van, felemésztett. Megrezgett a hasamon a készülék.

Nem, nyugi! De szörnyen fáj. Amúgy haragszok ám.

Oké, akkor a lába a helyén marad, de most haragszik. Csodás.

Sajnálom, hogy elmentem oda, de muszáj volt. Amúgy is, honnan kellett volna tudnom?

Még tíz percig írogattunk, aztán végre észrevette egy nővér, hogy kéne neki egy rohadt tolószék! Kissé ideges voltam…

Ahogy megláttam felém gurulva, a sírógörcs kerülgetett.

Tudtam, hogy miattam történt ez, de azt még mindig nem tudtam elképzelni miért jött utánam, és honnan tudta, hogy hol vagyok.  A haja szerte –szét, ágazott, mint egy elszabadult fa. Elszabadult fa… szerintem én a fejemet is bevertem.

Felült az ágyamra, és nekidőlt a párnának. Kínos csönd következett. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Az, hogy köszönöm, nem fejezné ki eléggé azt a szintű hálát, és megdöbbenést, amit érzek.

Pár perc múlva megszólalt.

-          Te olyan vagy…  - mondta szörnyülködve.

-          Milyen? – kérdeztem mosolyogva.

-          Hát… akaratos, és nem mellesleg, hülye  is.

Egy pillanatra lefagytam. A szavai késként forogtam bennem. HÜLYE?!  Ezt pont ő mondja?! Vicces… Nagyot sóhajtottam, és mélyen a szemébe néztem. Válaszra nyitottam a számat, de elvesztem a szempárban. Egyszerre sugallt indulatot, és nyugodtságot…  Igen, ez egy szem leírása volt. Komolyan megnézetem a fejemet is.

-          Khm… Ööö bocs, de ki a hülye? – kérdeztem felháborodottan. Vagyis, abban reménykedtem, hogy valami hangsúly azért ment bele.

-          Nem, vagyis… Figyelj, világosan megmondtam, hogy amit találtunk ijesztő, és nem normális. Minél mélyebbre ássuk magunkat a storyban, annál rosszabb dolgokat tudunk meg, és annál nagyobb veszélyben leszünk mi is. De te nem hittél nekem, elmentél, és nézd meg, most mindketten kórházban fekszünk. Pedig nagyon jól tudtad, hogy nem lenne szabad beleavatkoznunk a dolgokba. Ha jól emlékszem az sem volt új számodra, hogy gyilkosságról is szó esett egy hivatalos dokumentumban, és az egyik vádlott, hangsúlyozom, és a TETTES Adrienn. Amíg kóvályogtam a lakásban téged kutatva, kicsit a család után is nyomoztam. Kiderítettem, hogy a lány, nem véletlenül van bezárva. 13 éves korában technika órán, amikor kiment a tanár, egy ollóval fenyegette a társait. Persze kinevették, nem hittek neki stb… Volt egy lány, aki kiskorától kezdve gúnyolta. Jóformán a bölcsödétől kezdve. Drókai Kitti. Utálta… Az ollós eset napján, amikor Kitti hazafelé sétált berántotta egy sikátorba, és egy kötéllel megfojtotta. A dolog persze nem maradt sokáig titok. Még aznap este megtalálták a rendőrkutyák, a nyomozók pedig megtalálták Adrienn újlenyomatait. Nagyon zavarodott volt, ezért mindent bevallott. Pszichiáterek kivizsgálták, és ki is derült a betegsége. El akarták vinni, de a szülei nem engedték. Azóta lent tartják a pincében, egy hétig van náluk, aztán visszamegy a diliházba. Mi pont kifogtuk ezt a hetet.

Nem mondtam többet. Nem érdekelt innen az ügy. Pedig tudtam, hogy kéne, hogy érdekeljen. Hiszen nem minden nap tud meg ilyeneket az ember. Mátéra néztem.

-          Figyelj… ez igaz? – kinézem belőle, hogy szívat.

-          Tulajdonképpen…  van benne igazság.

-          Mégis melyik rész igaz??? – kérdeztem indulatosan.

Elmagyarázta, hogy az egész, csak nem kéne otthon lennie. Megszökött. Azért mondta, hogy nyugodt legyek. Persze csak 2 óra noszogatás után volt hajlandó ezt elmondani. Megbeszéltük, hogy valahogy elvitetjük onnan Adriennt, és berakjuk egy szociális otthonba vagy hova. Persze csak rendőrök beavatkozásával.

Nem volt egy unalmas nap, az biztos.

Ja, és csak este tudtam meg a hírt, hogy már régen nem friss a sebem. A szerzése óta eltelt 2 nap… Nem voltam eszméletemnél, ugyanis nagyon sok vért vesztettem. De azért elméletileg megmaradok.