Szeptember 10. - Cserbenhagyva

 Az álmok határtalan tengerén hajóztam, amikor egy idegesítő csörömpölés felriasztott. Átfordultam az oldalamra, és nagy nehezen kinyitottam smaragdzöld szemeimet. Leemeltem a szekrényről rezgő mobilomat, és felvettem. Egy vidám, kora reggelhez képest nagyon is élénk hang szólt bele a készülékbe. 

- Szia! - rögtön felismertem a hangot. Barbi volt az. 

- Mond, miért kínzol? - kérdeztem mosolyogva, amit persze ő nem látott, de nem baj. 

- Jaj felébresztettelek? Ne haragudj én már 20 perce fent vagyok, gondoltam már biztos ébren vagy. Sajnálom!!!

- Sajnáld is! Még aludhattam volna 2 egész percet!!! Érted? 2 -t!!! - mondtam tettetett felháborodással.

- Na jó, csak annyit akartam mondani, hogy ma megyek suliba. – hadarta, és meg sem várva a reakciómat, letette. 

Hangos sóhajtással visszadőltem a matracra. Még 10 percig lustálkodtam ( vagyis én olyat reggel, amikor a legnagyobb esély van rá, hogy elkések, nem szoktam. Helyette csak lehunyt szemmel az ágyon fekve gondolkodtam a világ dolgairól, és természetesen másodfokú egyenleteket oldottam meg), majd hangos nyögések kíséretében felálltam, és kiroppantottam a hátamat és a végtagjaimat. 

Lesiettem a galériáról és kirohantam a konyhába. Körbepillantottam az apró helységen. A falon elhelyezett szekrénysorhoz léptem. Apró  termetemnek köszönhetően a legfölső polcon lévő pohár elérése óriási gondot jelentett. Felugrottam, és megragadtam a poharat. Meglepve tapasztaltam, hogy nem tudok repülni. Alig érintettem meg a kiszemelt tárgyat, ismét a földön találtam magam. Újra megpróbálkoztam a hadművelettel. A végeredmény ismét kudarc. Elgondolkoztam. Eszembe jutott, hogy amíg én itt pattogok, anyáék a másik szobában készülődnek. Azaz, megkérhetem őket, hogy vegyék le. Lopakodó üzemmódba váltottam, és a szüleim szobája felé vettem az irányt. Finoman lenyomtam a kilincset, és belestem a résnyire nyitott ajtón. Alszanak. Mesés. Sarkon fordultam és visszaindultam. Útközben csodás ötlet jutott az eszembe. Beléptem az étkezőbe, és elemelte egy széket az asztaltól. Az ebédlő és a konyha között nagyjából 5 m van. Nem túl nagy táv, nekem mégis sikerült óriási zajt csapnom a megtételével. Mikor végre odaértem a polcokhoz, a lehető leghalkabban letettem a széket, és ráálltam. Kezembe vettem a poharat, és mint egy normális ember, le akartam szállni. Ahogy azt én elképzeltem… Áthelyeztem a súlyom a jobb lábamra, a balt pedig a föld felé csúsztattam. Furcsa, nyikorgó hangot hallottam, majd a hanghoz cselekvés is társult. Megcsúszott alattam a szék. Megkapaszkodtam a polcban, ami így utólag elég hülye tervnek tűnik. Persze a kis léc nem bírt el, hamar kilazultak a csavarok. Pillanatok alatt a földön találtam magam, milliónyi üvegszilánk társaságában. A szüleim kirontottak a szobából, átgázoltak a nappalin, és már bent is voltak a tetthelyen. Arcukon a fáradság, és az elképedég érdekes keveréke jelent meg. A pillanatnyi ledöbbenés után megköszörülték a torkukat, és kiegyenesedve felkészültek az ostoba magyarázatom meghallgatására, és a büntetés elbírálására. Először apa vont kérdőre.

-         Mi történt itt drága lányom?!

-         Én csak inni szerettem volna.

-         De így?! – ordított anya.

-         Gréta az ég szerelmére! Felkelnek a szomszédok! – csitította.

-         Azoknak már úgy is mindegy. – rántotta meg a vállát, majd szúrós szemmel felém fordult - Összeszedni!

-         Majd összeszedem, most öltözök.

Hosszas szópárbaj után, végül nem úsztam meg a takarítást. Söprés közben végig hallgatattam anya dünnyögését a pohár katasztrófáról.

Visszatettem a takarítóeszközököet a helyükre, és berohantam a szobámba. Kinyitottam a szekrényajtóm, és fél testtel belemászva kutakodtam benne. Nagyjából háromszor forgattam át a polcok tartalmát, de nem találtam semmit, ami igazán megfelelő lenne erre a roppant unalmas szerdai napra. Nagy kutakodás, és ruhaborogatás árán megtaláltam a kedvenc fekete nadrágomat. Gyorsan magamra kaptam, és tovább keresgéltem. Végül a türkizkék felsőm mellett döntöttem. Zuhanyozni már nem volt időm. Gyorsan átfésültem a hajam, és hangos csattogással lerohantam az utcára.

A hajnali gyenge napsugarak csiklandozták az arcomat. Odaértem a buszmegállóba. Barbi éppen hatalmas beleéléssel számolt be Enikőnek valami sorozat részeiről, amiket a betegsége alatt nézett. Odaléptem mögé, és kezeimmel eltakartam a szemét. Egy pillanatra elhallgatott, majd elkezdett nevetni.

-         Szia. Na mesélj, mit csináltatok tegnap Mátéval? – nézett rám kíváncsi szemekkel.

-         Semmit. Vagyis… Csak találkoztunk az utcán és hazakísért. – hápogtam.

-         Semmit… de ott van az a vagyis!

-         Jaj úgy értettem, hogy semmi szerelmi dolog vagy ilyenek. Amúgy te honnan is tudsz róla?

-         Éppen Áronnal beszéltem telefonon, amikor skype-on felhívta Máté, és mindent hallottam.

Kezd elegem lenni abból, hogy semmi sem történhet kettőnkkel, anélkül, hogy mindenki meg ne tudná.

Felszálltunk a buszra, és leültünk hátulra. Úgy éreztem nem bírom titkolni tovább. Miután elkényelmesedtünk, és a többiek is felszálltak, elkezdtem mesélni a Maja ügyet. A furcsa üzenetektől a pofonig, hol mosoly, hol aggódás jelei látszottak barátaim arcán. A történet végén nagylevegőt vettem, és hatalmasat sóhajtottam. Hátradőltem a széken, és vártam a reakciókat. Először Enikő kezdett el nevetni, majd végül mindenki.

Értetlenül bámultam hol Mátéra, hol röhögcsélő társaimra.  Máté hátradőlve összefont karral nézte a jelenetet. Az arcán láttam, hogy jól szórakozik. Sértődötten megráztam a fejem, és előredőlve vártam, hogy befejezzék.

-         Jól elvagytok? – sziszegtem.  Egy pillanatra elhallgattak, de nem örökre. Újra vihogni kezdtek.

-         Bo… bo… - próbállt elnézést kérni Barbi, de annyira nevetett, hogy nem sikerült értelmes szavakat kipréselnie a száján. -  Na… bocsi.

-         De ezen mi olyan marha vicces? – kérdeztem hitetlenkedve.

-         Ja… Csupán az, hogy nem történt meg! – mondta barátnőm, mire felment bennem a pumpa. Mátéra néztem segítséget kérve. Csak ült ott, és minket hallgatott. Esze ágában sem volt alátámasztani a történetemet.

-         Már miért ne történt volna meg?

-         Azért, mert az említett időpontban a vádlott velem tartózkodott. – mondta Enikő, mint Maja védőügyvédje.

-         Máté! – szóltam a fiúra, mire majdnem leesett a székről.

-         Igen asszonyom?

-         Magyarázd el nekik, hogy megtörtént! És, hogy ő volt az.

-         Lehet, hogy mégsem. Nagyon erős sminkben volt. Tudod…

Végül felhagytam a reménnyel, és nem győzködtem tovább senkit. Fogtam magam, és leszálltam a buszról. Hangos csattogással sétálltam az iskola irányába. Miért nem hisznek nekem? És Máté miért ad nekik igazat? Felismerte. Tudja, hogy ő volt az. Nem értek semmit. Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseken törtem a fejem, amikor véletlenül nekimentem valakinek. Megtorpantam, és sűrű bocsánatkérések kíséretében kikerültem az illetőt. Megragadta valaki a karom, és félrehúzott. Csak egy távoli sarokban láttam az arcát. Maja volt az. Ki más… Megálltunk. Szembefordított magával, és elkezdett suttogni.

-         Tudom, hogy tudod a titkom. – beszéd közben végig mélyen a szemembe nézett.

-         Melyiket? Azt, hogy pszichopata vagy, vagy azt, hogy valami varázsige segítségével tudsz egyszerre két helyen lenni.

-         Áh, szóval még nem jöttél rá. Addig én, te, a családom és a szeretett Mátéd biztonságban van.

Elképedve néztem rá. Ezt meg hogy értette? Nem volt alkalmam megkérdezni, mert egy rejtélyes mosollyal a fején, távozott. Én meg csak álltam ott, és bámultam utána. Kis idő múlva megjöttek a barátaim is. Valami filmről beszéltek nekem, de őszintén, szólva nem nagyon érdekelt. Talán kicsit túl feltűnően untam a beszélgetést, mert párszor rám is szóltak, teszem hozzá jogosan, hogy nekem mesélik, figyelni kéne talán. Lassan baktattunk a kémia terem felé. Belépve fejbetalált minket egy szép nagy alufólia galacsin. Idegesen körbenéztem. Csak 2 embernél volt. Eszternél és Robinál. Elindultam feléjük,  de Máté visszarántott. A kezemhez kapott, és kivette belőle a tárgyat. Ráérősen odastétállt a 2 osztálytársunkhoz, és rátámaszkodott az asztalukra.  Eszter a szemét forgatva felállt, és a fiú elé lépett. Egymással szemben állva szemeztek, majd halál nyugodt hangon megszólalt Máté.

-         Jó lenne, ha az ötéves agyi szinteddel békén hagynál minket.

A lány kisebb meglepődéséből felocsúdva, éles hangon válaszolt.

-         Ajánlom a tic-tac-ot.  

-         Én meg a sminket. Hidd el, nem fog betörni a tükör, ha elfeded a fejed.

Eszter válaszra nyitotta a száját, de megfontolta a dolgot, és inkább sarkon fordult és leült a helyére. Mi is helyet foglaltunk, és hatalmas lármával kihasználtuk a szünet utolsó perceit.

Zajunkat a csöngő végtelen csörömpölése sem fojtotta el. Nagyjából 10 perc múlva észrevettük, hogy nincsen tanár, aki figyelne ránk. Áron felpattant a helyéről, és az ajtóhoz lopakodott. Hátraintett az osztálynak, jelezve, hogy maradjunk csöndben. Résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett rajta. Barbi idegesen ugrált mellettem. 

-         Remélem túléli! -  suttogta izgalomtól teli hangon. Na jó… Valakinek tájékoztatnia kéne arról, hogy nem egy akció filmben vagyunk. Itt ha valaki kinéz az ajtón, nem lövik fejbe.

Pár másodperc múlva hősünk visszatért (  igen, túlélte ) azzal a visszafogott kiáltással, hogy egy  tanár sincs a folyosón. Jöhetett a nehezebb része a dolognak. A halkan beszélés. Mivel mindig az van, hogy az ember a tőle legtávolabb ülő személlyel szeretne beszélni, parancsba adtuk, hogy mindenki menjen oda ahhoz, akivel dumálni akar, és NAGYON HALKAN  megteheti. Mi is összetoltunk 2 padot, és elkényelmesedtünk. Barbi és Áron felfeküdtek a padra, majd Máté is követte a példájukat. Végül engem is rávettek a dologra. Áron elfeküdt, Barbi átlósan nekidőlt a lábának, Máté ült. Nem tudtam, hogy lenne jobb. Ha feküdnék, vagy ha ülnék. Merengésemből Máté ébresztett ki. Megfogta a karom, és húzni kezdett. Végül a hátamra dőltem a fejemet az hasán pihentetve. Jó érzés volt. Úgy éreztem, ha most megállna az idő, és örökre így maradnánk, az se nagyon érdekelne. Sőt… Az egész óra így telt. Végül az utolsó 3 percben befáradt az ofő. Természetesen le lettem szúrva, hogy miért nem mentem fel szólni. Miért pont én?! Na mindegy. A lényeg, hogy volt egy laza óránk. A következő viszont már nem telt ilyen jól.  Ahogy beléptünk a terembe, rögtön a helyünkre parancsoltak, ahol 2 üres lap hevert. Leültünk, és vártuk az instrukciókat. Kiderült, hogy dolgozatot írunk az eddig vett 1 szem kis anyagból. Szerencsémre pont megtanultam. A többiek viszont csak szenvedtek. Óra közepén megrezzent a zsebem. Majd megint. És megint. És megint. Óvatosan kivettem a zsebemből, és reménykedtem, hogy nem Maja az. De nem. Enikő, Máté és Anna voltak. Gyorsan bepötyögtem a fontos infókat a drága költő úrról, amivel ha kicsit hosszabban meg fogalmazzák megszerzik a kettest. Visszatértem a dolgozatomhoz. Csöngetéskor beadtuk. A tanár mindenkiét egyesével átfutotta, és elmondta, hogy szerinte hányas. Ezzel elment a szünetből 12 perc. De az a 3 is elég volt ahhoz, hogy elrontódjon a napom.

A folyosón sétáltunk, amikor Anna megszólalt.

-         Naa… Gondolkodtam ezen a Maja dolgon. Én eleinte hittem neked, de képzeld el, hogy én is vele voltam. Ráadásul még Máté sem mondja azt, hogy igaz lenne a történeted.

-         De tényleg kaptam sms-eket! Megmutassam?

-         Hagyj a kamu dolgaiddal. Tudod, nem értem miért hazudik valaki ilyet!

-         MÁTÉ!!!

-         Öhmm… tényleg kapott üzeneteket.

-         ÉS?

-         És én végig vele voltam. Szóval…

-         Akkor mégis igaz?

-         Hát… - itt megállt. Rám nézett, és bocsánatkérő fejet vágott. Majd visszafordulva folytatta – nem.

-         Na látod! Akkor most, hogy is van ez?

-         De…

-         Nem érdekel! – ezt olyan szinten egyszerre mondták, hogy az már ijesztő.

Barbi még hátranézett, de ment velük. Nem hittek nekem. Ez nagyon fájt. Keserű ízt éreztem a számban. Könnyek.

A hátralévő 3 órát végig szenvedtem. Hála az égnek, az utolsó elmaradt.

Ma inkább kihagytam a buszozást. Pedig hívtak. Nem is nagyon haragudtak, inkább viccesnek találták ezt az egészet. De én nem!!!

Otthon elő sem vettem a tankönyveket. Úgy döntöttem kiderítem mire célzott Maja, amikor azt mondta „Tudom, hogy tudod a titkom” .  Egész délután a netet bújtam. Késő este, amikor már feküdtem volna le, ráakadtam egy oldalra. És amit találtam, az nagyon megdöbbentett.