Szeptember 14. - Egy átvirrasztott éjszaka avagy FORRÓ CSOKI

Éjjel nem tudtam aludni. Csak forgolódtam a kényelmetlen matracon, ezzel felkeltve mindenkit, aki le tudta hunyni a szemét, és el tudott merülni a képzelet határtalan világában. Természetesen a nagy szenvedésemmel magamra tereltem a figyelmét, egy igencsak tettszetős hímegyednek is. Szőkésbarna haja, kuszán lógott smaragdzöld szemébe, mellyel engem pásztázott. Felültem az ágyon, és megköszörültem a torkomat. 

- Felébresztettelek? - kérdeztem. Elég béna kérdés, persze, hogy felébresztettem. De zavaromban csak ennyit tudtam kipréselni a torkomon. 

- Igen, és szerintem mindjárt hívnak Amerikából, azt ordítva: FOGJÁK MEG AZ ELEFÁNTOT!!! - mondta, miközben nagyot nyújtózott. 

- Nagyon vicces. - dobtam meg egy párnával, nevetve.

Itt, és most felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy bár a párna puha, más tárgyakkal való érintkezésével, nagyon nagy zajt tud csapni! 

Gondolom már sejtitek mitörtént... Eldobtam a kispárnám, nagyon magabiztosan, hiszen az én dobásaim mindig olyan "nagyok és erősek". Ahogy egyre közeledett a célhoz, kezdtem rájönni, hogy végre megtanultam dobni. Na igen... A lendület tökéletes, a magasság tökéletes, és még egyenes is! Hihetetlenül büszke mosollyal figyeltem, mint anya, az éppen járni tanuló gyermekét. A vigyor viszont az arcomra fagyott, amint megláttam, hol landolt a kicsike. Természetesen egy vázát döntöttem el, amiből kifolyt a víz, és még el is törött. 

Hangtalanul felsikoltottam, és befogtam a számat. Feltápászkodtam, és még mindig a beszélőkémre tapasztva kezem, így is biztosítva hangtalanságomat, odasétáltam a lekókadt, eltört virágokhoz. Leguggoltam, és intettem az ismeretlen fiúnak, hogy segítsen. Kuncogva lehajolt mellém, és elkezdte összeszedni a szilánkokat. Pechünkre egy alig négy éves kislány ajándékát sikerült tönkretennünk. 

Miután feltakarítottuk az éles darabokat, és a háborút is megélt virágokat, a víz eltüntetésén kezdtünk el agyalni. 

Már vagy tíz perce ott álltunk a kis tócsa felett, amikor tettestársam  visszament az ágyához, és egy félig teli fantásüveggel tért vissza. Unottan bámultam a jelenetet, ami egyre izgalmasabb lett, mert az üditőt nem meginni, hanem rázogatni (?) hozta. Ez egy idióta. 2 perc múlva elegem lett, az idegesítő hangból, és kikaptam a kezéből az üveget. Felháborodott pillantásokat, ideges tekinteteket kaptam tőle. Végül egy vállrándítás kíséretében, könnyen visszaszerezte fegyverét, és kibontotta. Remek... legalább szomjan nem hal. Mégnagyobb megdöbbenésemre, kihúzta a fiókot, és kotorászni kezdett benne, amíg nem talált egy üveg ásványvizet. Lecsavarta a kupakját, és elkezdte felhigítani az italát. Szigorú tekintettel koboztam el tőle a vizet, és tettem vissza a szekrénybe, mielőtt bárki is észreveszi, hogy ez a marha lop. Ismét lenéző pillantásokat kaptam, majd olyat tett, amitől végképp felment bennem a pumpa: elkezdte kilocsolni a sárgás undorító löttyöt, a víztócsába. Én megölöm!!! Némán elmutogattam neki a halálát, majd kihúztam a folyosóra.

A lehető leghallkabban ordítottam vele. Csak akkor értettem meg, mit csinált. Így olyan mintha bepisilt volna. Fantasztikus ( igen, ez egy szóvicc, ilyet is tudok ám ).

Elég érdekesen eshetett le a dolog, mivel az egyik pillanatban, magamból kikelve ordítottam vele, a másikban meg, két szó között, elkezdtem nevetni, és Isteníteni a fiút. 

Ha már lett egy kalandunk, gondoltam megkérdezem mi a neve. 

- És amúgy, - még mindig fuldokoltam. Valamiért annyira viccesnek tartottam, pedig éppenhogy humoros. - hogy hívnak?

Na, csak kinyögtem. 

- Ha elmondanám, nem lenne tökéletes az este. - mondta titokzatoskodva, mire még jobban nevetni kezdtem. 

- Te idióta vagy! Naa mond el. - kérleltem. 

- Tudom, hogy az vagyok, és soha nem fogom elmondani. 

- Muszáj!!! Naa... Én is elmondom.

Ezzel már valamit elértem nála. 

- Na jó. De csak mert érdekel a neved. Te kezded, és le is szúrhatsz, ha nem mondom el az enyémet. 

Ez már tetszett. Ha pedig csak átver, komolyan lenyakazom. 

- Nem ismersz te még engem... A nevem Norina.

- Jó napot hölgyem, mily bájos névvel rendelkezik. Az én becses nevem Lord forró csoki. Örülök az újdonsült ismeretségnek. - hajlongott. Megvártam amíg teljesen lehajol, és belevágtam egyet a hátába. 

- HÜLYE! 

Visszamentünk a kórterembe és szereztünk pénzt. Nem, nem azzal, hogy bementünk egy ajtón, hanem vettünk ki pénzt a tárcánkból. Így történt, hogy Forró csoki meghívott egy forró csokira. 

Leültünk a fotelekbe, és elkezdtünk beszélgetni. Mindenféle témát kiveséztünk, zenét, kajákat ( arról ódákat zengett ), és nagyjából úgy az egész életről. Meséltem neki a szülinapomat, amikor megleptek a srácok, és ő is mesélt az ő barátairól. Összességében, egész jól feloldódtam. Pedig az elején, nem kicsit voltam zavarban. A végén már az se idegesített, hogy nem tudom a nevét. Sőt, egészen tettszett ez a kamunév dolog. 

- Fiiiigyelj- nyújtottam meg jó hosszan az i betűt - nekem  is kéne egy ilyen név.

- Nekem meg egy emlékezet törlő, ami elfelejteti az igazi nevedet, ez a Dóri név szinte már az agyamba égett. - nevetett.

- Neked egy kötélre lenne szükséged, nem ilyen csodaszerekre. 

Akármennyit is szólogattunk be egymásnak, éreztem, hogy ez csak hülyéskedés. Nagyon megkedveltem Csokit. Remélem, nem engedik ki, amíg itt vagyok.

Hajnali négykor visszalopóztunk a szobába, és az ágyaink felé vettük az irányt.

Akkora szerencsétlenség mint én, nem sok létezik. Mentem vissza, és  tudtam, hogy ott van a tócsa, de mégis elcsúsztam. Hangos puffanással értem földet. Csoki felsegített, és megállapította, hogy nagyon haszontalan vagyok, mivel felitattam az alkotását.

Gyorsan megcsináltuk a kis tócsát, úgy ahogy volt, és lefeküdtünk aludni. 

szeptember 13. - az igazság

Kedves olvasók! 

Ebben a részben van egy SMS párbeszéd,amit elég érdekesen oldottam meg de remélem nyomon követhető. Amit                              ilyen színnel húztam ki, azt Norina, amit pedig                      ilyennel, azt Máté írta.

Köszönöm, hogy olvastok!!! 

                                                                               / Réka / 

Szeptember 11. - A meg nem érdemelt végzet

Reggel nyugtalanul ébredtem. Na meg persze álmosan. Este miután ( vagy az inkább már hajnal volt…) hazaértem,  laptopoztam kicsit. Nem bírtam aludni. Nem hagyott a tudat, hogy ott az a lány, beszélgettem vele egy kicsit, segítséget is hívtam, majd otthagytam. Erről is álmodtam egyébként. Csak már nem nagyon emlékszem… A lényege az volt, hogy visszamentünk, és ő már halott volt. A sarokban lebegett a szelleme, felénk indult, és engem azt hiszem meg is ölt.  Kiráz ettől az egésztől a hideg.

Gyorsan elkészültem, és lementem a ház elé. Máté, csak úgy, mint a múltkor, a lépcsőn ült. Fekete bőrdzsekijétől és egyszerű farmerjától, pocsolyává olvadtam.

-          -Szia. – üdvözöltem, és a kezemet nyújtottam felsegítés céljából.  

-          Jó reggelt! – köszönt ő is, és mosolyogva eltolta a karomat.

Felállt, és elindultunk a macskaköves, itt-ott olajfoltos úton.  Valami új sorozatról mesélt, de az én gondolataim is messze jártak, és szerintem az övéi is. Nem annyira messze, csak a Váci úton, egy kis panelház 666. pincéjében. Nem, nincs ennyi pince, csak valamiért össze vissza vannak a számok.  Odaértünk a buszmegállóba, és egy kedvetlen sziával köszöntöttük a barátainkat. Velünk ellentétben, Barbi és Enikő eszméletlen nagy boldogságban úsztak. Szőkés barna barátnőm azért, mert végre találkozhat Áron nővérével, és eltöltenek egy csajos délutánt, Enikő meg azért, mert randira hívta egy 10.-es nagyon menő és helyes fiú, akibe mellékesen, bele van esve. Körülöttünk mindenki nagyon happy volt, csak mi voltunk ilyen nyomottak. Persze, én se voltam szomorú, csak nagyon sajnáltam Adriennt.

Beértünk az iskolába. Rögtön a szekrényemhez siettem, és „hatalmas megdöbbenésemre” Máté követett. Kinyitottam a kis zug ajtaját, és kotorászni kezdtem benne. A fiú egy ideig szórakozottan nézett, de ahogy teltek a percek, egyre inkább kezdett értelmetlen fejet vágni.

-          -Figyelj… Nem akarok beleszólni, de mit csinálsz?!

-         - Keresek. Pszt!!!

Már javában ment az óra, mikor végre megtaláltam a lapot. Felmutattam a fény felé, és megpróbáltam elolvasni.

-          Mi ez? – kérdezte Máté kissé idegesen.

-        -  Ezt a kis szuvenírt, Maja fiókjából csórtam. – magyaráztam oda sem figyelve arra, hogy lógunk az óráról.

-         - Örülök. Vagyis… Mégsem! Mi az, hogy bármit is elhozol onnan? – üvöltött, mire lábujjhegyre álltam, és befogtam a száját.

-      -    Nem érted?! Erre láthatatlan tintával írtak. És miért írnának bármit is titkosítva? Csak azt, ami olyan fontos, és veszélyes, hogy nem szabad rajtuk kívül bárkinek is megtudnia. Na! Én most megtudom. Jössz?

Válasz helyett mellém lépett, és követett. Kimentünk az udvarra, és a Nap elé tettem a lapot. Alig olvashatóan volt rápingálva. Hivatalos iratok voltak átmásolva. Egyetlen mondatot tudtam csak kivenni az egészből:  1 ember halálát okozta.  Megborzongtam, és átadtam Máténak a furcsa irományt. Ő is csak azt az egy mondatot bírta elolvasni. Hirtelen elborult a tekintete, és széttépte a lapot. Összegyűrte egyetlen gombóccá, és kihajította a kukába.

-          -Te meg mit csinálsz?! – üvöltöttem le a fejét.

-   - Leállítok mindent! El kell felejtenünk azt a családot, Maját, a szüleit, a papírt, és legfőképpen ADRIENNT!!!

Nem szálltam vele vitába. Tudtam, hogy igaza van.

Visszamentünk a termekhez, és megvártuk amíg kicsöngettek. Nagyon szorítottam, de nem úsztuk meg a kötelező leszidást amiért nem voltunk órán. Mondjuk kicsit kevesebbet kaptunk, mert behazudtuk, hogy elaludtunk.

Elindultunk a rajzteremhez. Útközben Áron nyugtatta Barbit. Ha jól emlékszem, egyes lett a dolgozata. Mikor írtunk dolgozatot? Na mindegy…

Leültünk a helyünkre, és hallgattuk a szokásos vitákat. Enikő üvöltött Áronnal, mert szerinte rosszul nyugtat (?), Áron szerint Enikő nem érti ezt a művészetet. Barbi meg csak sírt. Elkezdődött az óra. Percre pontosan csöngetéskor, jött egy üzenet: Ugye ma is jöttök, és megmentetek?

Rögtön tudtam ki az. Megmutattam a mellettem unatkozó fiúnak, aki csak elvette a telefonomat, és zsebre vágta. Nem értem mi baja van. Oké, tényleg nagyon ijesztő amit találtunk, de ez nem ok arra, hogy ott hagyjuk szegény lányt a pincében. Ez nem normális! Szóvá is tettem Máténak a dolgot, de csak lecsittegett  azzal, hogy ne zavarjam, ő most alkot. Hát jó. Majd elmegyek egyedül. Nem kell ő oda.

Az órák lassan teltek. Egész nap csendben voltam.  A pillanatot vártam, hogy hazamehessek, és kiszabadíthassam szegényt.

Benyitottam a lakásunk ajtaján. Anya mosolygós arca fogadott. Valami rizst főzött. Az illata alapján nem nagyon szerettem volna megkóstolni.

Megpróbáltam minél gyorsabban, de biztosabban megtanulni mindent holnapra. Végül is, az írásbeli volt 2 óra ( a biosz nem nagyon megy ), a szóbeli pedig 1,5. Összességében este 7-re végeztem is mindennel. Átöltöztem a betörő ruhámba, és kiindultam a nappalin keresztül az ajtóhoz.  Már éppen üvölteni készültem, hogy elmentem, de anya hangja megelőzött.

-          Vacsorával mi lesz?

-          Ööö…  jó. Megyek!

Gyorsan beszaladtam az étkezőbe, és kisebb városi gyorsasági rekordot döntve ettem meg a furcsa húst a tapadós rizzsel.

Felpattantam, megköszöntem ezt a finom ételt, és rohantam is. Azt mondtam, hogy Majánál leszek, mert ez igaz is. Ergo, nem hazudtam. És legalább azzal nem kell foglalkoznom, hogy észben tartsam a hazugságomat. Csak azt nem tettem hozzá a dolgokhoz, hogy nem átmegyek, hanem betörök Majáékhoz, és nem filmezni, hanem, hogy kiszabadítsam a  fogvatartott ikertestvérét. Végül is majdnem ugyanaz... 

Elindultam a sötét utcában. Az utcalámpák gyöngén pislákoltak. Halk lépteim törték meg a... itt úgy kéne fojtatnom, hogy a csendet, de itt nincs csend. Az út tele van kocsikkal, villamosokkal és buszokkal. A járdán sem volt olyan sok hely. Szóval, halk lépteim megtörték a zajt.  

Felszálltam a metróra ami elrepít Majákhoz. 

Végig izgultam. Mikor végre leszálltam, felfutottam a mozgó lépcsőn, és körbe néztem. Befordultam jobbra, és rohantam a panelház felé. És vártam... Nem volt senki aki beengedne, végül egy idős nénike azt hitte valami lakó vagyok, és kinyitotta az ajtót.

Lementem a pincék felé. Odaálltam elé, és a számán gondolkoztam. 666… eszembe jutottak az ördögök, és démonok is. Aztán elkezdtem félni. Nagyjából 10 percig ácsorogtam a bejárat előtt, míg végül vettem egy nagy levegőt, és benyitottam. 

A lány a sarokban összekuporodva feküdt, és egy kést szorongatott. Közelebb léptem, és fölé hajoltam.  Kinyitotta a szemét. Véres volt. Ahogy az egész teste… 

-         Jól vagy? – kérdeztem megrökönyödve.

Hirtelen kihúzta az éles eszközt a hasából, és az belém döfte. Felsikítottam, és kiegyenesedtem.

Felállt. Bicegve elindult felém. Hátrálni kezdtem. Forgott velem a szoba. A lábaim összerogytak, és elterültem a földön. A szemem könnyes volt, és nehéz. Megállt a szédülésem, most új fájdalmak jöttek. A hasamból ömlött a vér. Egyre gyengébbnek éreztem magam. Elkezdett homályosodni a szoba. Az utolsó amit még emberi szemeimmel láttam, az Máté könny áztatta arca.

 A halál békés… 

Szeptember 10 éjszakája

Meredten bámultam a laptop képernyőjére. Megráztam a fejem, és lecsaptam a tetejét. Hátradőltem a matracon és a plafonra emeltem a tekintetemet. Gondolatok százai kavarogtak a fejemben. Nem tudtam eldönteni, hogy igaz- e ez a régi, megsemmisített cikk. Hosszas sokk után nagy lendületet véve felültem, és hangtalanul lesiettem a heverőmre. Leoltottam a nagy lámpát, és feloltottam az olvasót. Levittem a laptopot, és kutakodni kezdtem Majáék lakcíme után. Végül a facebook-on akadtam rá. Valaki, hogy képes nyugodtan aludni, mikor bármikor betörhetnek hozzá, mivel

semmilyen védettség nincs az adatain.

Az órára néztem. 23:18 perc.  A pizsamámat lecseréltem egy fekete nadrágra, és egy ugyanilyen színű bőrdzsekire. A hajamat felkötöttem, és a zsebembe csúsztattam a mobilomat. Kiosontam, és megnéztem, hogy a szüleim alvó üzemmódba kapcsoltak- e már. Éés igen!!! Némán örömködtem egy sort, majd kimentem a lakásból. Lebaktattam az utcára, és kicsit megrökönyödve néztem körbe. Üresek voltak az utak, néha- néha elsuhant  egy autó, de azon kívül halálos csönd volt. Lassan elindultam a Westend utcája felé. Út közben folyamatosan hátrapillantottam. Kicsit féltem, de hát mit vártam. Éjfélkor kiszökök tök egyedül az utcára, hogy  betörjek egy lány házába, aki 2 napja egy sikátorban fogva akart tartani. Remek terv. Még jó, hogy olyan "bátor " vagyok. De már kint vagyok, nem fogok visszamenni, hiszen majdnem ott vagyok. 

Végre odaértem az utcába. Kivettem a zsebemből a papírlapot amire felírtam a házszámot és a lakás számát. Odasétáltam az ajtóhoz, és vártam, hogy valami csoda folytán kinyíljon. Mert persze azt elfelejtettem, hogy ez nem a kertváros, hogy betöröd az ablakot és bent vagy. Kis idő múlva egy nem túl szomjas 20-as éveiben járó fiú és szintén ittas barátai jelentek meg. Többszöri próbálkozás után, végre kinyitották az ajtót. Gyorsan besiettem utánuk. Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a 43-as lakást. Kivettem a hajamból a hullámcsatot, és pillanatok alatt kattant is a zár. A lehető legcsöndesebben lenyomtam a kilincset, és beléptem a helységbe. Szerencsémre már mindenki az igazak álmát aludta. Bekapcsoltam a telefonomon a segédfényt, és elkezdtem keresgélni. Kinyitottam minden fiókot, szekrényt, és ajtót. Végül egy mély lélegzetet véve benyitottam Maja szobájába. Békésen aludt. Odaléptem az éjjeliszekrényéhez és kutakodni kezdtem benne. Tele volt papírokkal. Mindegyiket tüzetesen átnéztem.  A legalsó fiók alján rátaláltam a keresett lapra. Ez volt ráírva:

Drága  testvérem! 

Ne haragudj a szüleinkre, én se teszem. Pedig nekem lenne rá okom. Élvezd az  életet, és a szabadságot! 

Szeretném megköszönni, amit  értem teszel. Köszönöm, hogy megtanítottál  írni, olvasni. Sajnos  többet nem nagyon tudunk találkozni. De  minden lehetőséget használjunk ki! Egyszer megszökök innen. 

                                                                                                                                                                      Testvéred, Adrienn abból a rohadt  pincéből

Furcsa érzés fogott el, miközben olvastam a levelet.  Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sajnáljam ezt a lányt. Hiszen valami szörnyűséget követett el. Ezért került

 ( gondolom én, a kis naiv ) oda. Visszamentem a bejárathoz, és leemeltem  a tartóról az összes kulcsot. Zsebre vágtam, és kimentem a lépcsőházba. A pincék felé vettem az  irányt. Megkerestem az ő részüket. Minden kulcsot kipróbáltam.

Már éppen készültem idegbajt kapni, mikor az utolsó kulcs, nyitotta a kis kamrát. Leküzdve minden félelmemet, bementem. Egy alvó lányt láttam. Mikor meghallotta lépteim zaját, kinyitotta a szemeit, és kérdőn nézett rám. Feltápászkodott, és megragadta a vállamat. Megfordított a tengelyem körül, és mélyen a szemembe nézett.

-         Te meg ki vagy? – a hangja nagyon ijesztő volt. Rekedtes, és kislányosan vékony.

-         Szia… A nevem Norina! Nem akarlak bántani! – mutatkoztam be.

Az arcán valami mosolyszerű suhant át, majd egyetlen mozdulattal a padlóra küldött. Felocsúdva pillanatnyi megdöbbenésemből, rátámaszkodtam az alkalomra. Ekkor a lány felemelte a jobb lábát, és bemutatta a bordámnak. Felnyögtem, és az érintett részhez kaptam. Újra megrúgott, ezúttal a vállamat találta el.

-         Miért csinálod ezt? – nyöszörögtem.

-         Mert be vagyok ide zárva. Az egész napi ételem, 2 szelet kenyér, meg a csövekből kicsöpögő víz. És senkit sem érdekel, mit csinálnak ezek az elvetemültek! Hát akkor engem miért érdekeljen, ha agyonverek valakit? Senkiben sem bízhatok! 

-         De miért kell megverned? Nem én zártalak be ide.

-         De te is szabad vagy. Még hozzá a legrosszabb fajta. Boldog…

Elgondolkoztam. Rájöttem, hogy csak azt szeretné, ha valaki felfigyelne rá, és mivel van egy egypetéjű ikre, mindenki őt fogja hibáztatni. Körülnéznek a lakásban, és megtalálják. Végre kiszabadul. Okos…

-         Nézd... Én megértelek! Segíteni akarok!

-         Megértesz? Hah… Vicces! Fogalmad sincs, min mentem, és megyek is keresztül. Először is, sziámi ikrekként születtünk Majával. A szüleink csak egy gyereket akartak, így amikor szétválasztottak minket, engem ledugtak ide a pince mélyére. Az első pár hónapban mindenki gyanakodott, cikk is volt rólam, meg minden. De nem tudtak rájönni az igazságra. Az ostobák... Éjszakánként általában ki szoktak engedni, de a múltkori sikátoros ügy után, büntetésből 2 hétig nem engednek ki. A testvérem kiskorunkban esténként fent maradt, és az alap emberi műveltségekre megtanított. Miután megtanított olvasni, titokban hordta le nekem a könyveket. De egy idő után, már nem nagyon kötöttek le ezek a dolgok. Ahogy egyre nagyobb lettem, csak a kiutat kerestem. Párszor megpróbáltam éjszaka megszökni, de mindig be van kapcsolva a riasztó. Kivéve, ha bent hagynak. Ha 18 leszek, úgy is kiengednek. Ezt már kiskoromban elmondták. Csak előtte teljes személyazonosságot kell változtatnom, és egy hipnotizőrhöz is elvisznek, aki majd kitörli az emlékeimet. Már várom azt a pillanatot, amikor új emberként, frissen mosott aggyal szabadon kószálok a világban. De mondjuk iskolába se járok, szóval nem fogom sokra vinni. Valószínűleg valami pultos lány leszek egy leamortizálódott kocsmában. Megfogadtam, hogy mindent leírok egy lapra, amit magammal viszek. Ez már kész. Ez azért kell, mert ha valami csoda folytán sikerül a hipnotizálás, vissza tudjam olvasni, és le tudjam őket csukatni.

Csak álltam, és hallgattam a történetét. Ez rettenetes! Segítenem kell neki. Szorosan megöleltem, majd oldalra lépve felhívtam Mátét.

 -         Szia! Tudom, késő van, de el kell jönnöd a Westendhez. Mutatnom kell neked valamit, vagyis valakit. Segítened kell. – hadartam kétségbe esve.

-         Megyek, de minek?!

-         Mert! – és letettem.

Elköszöntem Adrienntől, és kimentem az utcára. A pláza előtt megálltam, és vártam. Reménykedtem benne, hogy Máté eljön, és nem alszik vissza. Körbenéztem. Rajtam, és néhány békésen szunyókáló hajléktalanon kívül üres volt az utca. Nem telt bele sok idő, a várva várt fiú is megjelent. Útközben próbáltam szó szerint elmesélni neki Adrienn szomorú életét. Nem nagyon hitt, nekem, de tudtam, ha meglátja a lányt, el fogja hinni. Először a lakásba vittem el, megmutattam neki az alvó Maját. Majd levezettem a pincébe is. Nem hitt a szemének. Leültünk a hideg padlóra, és elkezdtünk beszélgetni. Nagyjából hajnali 4-ig ott voltunk, majd elköszöntünk, és hazafelé sétáltunk.

-         Ez borzalmas. – állapította meg a mellettem baktató fiú.

-         Aha. Segítünk ugye?

-         Persze! – mondta a házunk elé érve, és megölelt.

Hangosan felszisszentem. Felhúzta a pólómat, és elszörnyedt arccal nézett hol a szemembe, hol a sebekre. Elengedte a pólót, és a fülembe súgta: Holnap találkozunk! Ezt pedig kezeld le. Hívj még reggel! 

Életem legborzalmasabb estéje! 

Szeptember 10. - Cserbenhagyva

 Az álmok határtalan tengerén hajóztam, amikor egy idegesítő csörömpölés felriasztott. Átfordultam az oldalamra, és nagy nehezen kinyitottam smaragdzöld szemeimet. Leemeltem a szekrényről rezgő mobilomat, és felvettem. Egy vidám, kora reggelhez képest nagyon is élénk hang szólt bele a készülékbe. 

- Szia! - rögtön felismertem a hangot. Barbi volt az. 

- Mond, miért kínzol? - kérdeztem mosolyogva, amit persze ő nem látott, de nem baj. 

- Jaj felébresztettelek? Ne haragudj én már 20 perce fent vagyok, gondoltam már biztos ébren vagy. Sajnálom!!!

- Sajnáld is! Még aludhattam volna 2 egész percet!!! Érted? 2 -t!!! - mondtam tettetett felháborodással.

- Na jó, csak annyit akartam mondani, hogy ma megyek suliba. – hadarta, és meg sem várva a reakciómat, letette. 

Hangos sóhajtással visszadőltem a matracra. Még 10 percig lustálkodtam ( vagyis én olyat reggel, amikor a legnagyobb esély van rá, hogy elkések, nem szoktam. Helyette csak lehunyt szemmel az ágyon fekve gondolkodtam a világ dolgairól, és természetesen másodfokú egyenleteket oldottam meg), majd hangos nyögések kíséretében felálltam, és kiroppantottam a hátamat és a végtagjaimat. 

Lesiettem a galériáról és kirohantam a konyhába. Körbepillantottam az apró helységen. A falon elhelyezett szekrénysorhoz léptem. Apró  termetemnek köszönhetően a legfölső polcon lévő pohár elérése óriási gondot jelentett. Felugrottam, és megragadtam a poharat. Meglepve tapasztaltam, hogy nem tudok repülni. Alig érintettem meg a kiszemelt tárgyat, ismét a földön találtam magam. Újra megpróbálkoztam a hadművelettel. A végeredmény ismét kudarc. Elgondolkoztam. Eszembe jutott, hogy amíg én itt pattogok, anyáék a másik szobában készülődnek. Azaz, megkérhetem őket, hogy vegyék le. Lopakodó üzemmódba váltottam, és a szüleim szobája felé vettem az irányt. Finoman lenyomtam a kilincset, és belestem a résnyire nyitott ajtón. Alszanak. Mesés. Sarkon fordultam és visszaindultam. Útközben csodás ötlet jutott az eszembe. Beléptem az étkezőbe, és elemelte egy széket az asztaltól. Az ebédlő és a konyha között nagyjából 5 m van. Nem túl nagy táv, nekem mégis sikerült óriási zajt csapnom a megtételével. Mikor végre odaértem a polcokhoz, a lehető leghalkabban letettem a széket, és ráálltam. Kezembe vettem a poharat, és mint egy normális ember, le akartam szállni. Ahogy azt én elképzeltem… Áthelyeztem a súlyom a jobb lábamra, a balt pedig a föld felé csúsztattam. Furcsa, nyikorgó hangot hallottam, majd a hanghoz cselekvés is társult. Megcsúszott alattam a szék. Megkapaszkodtam a polcban, ami így utólag elég hülye tervnek tűnik. Persze a kis léc nem bírt el, hamar kilazultak a csavarok. Pillanatok alatt a földön találtam magam, milliónyi üvegszilánk társaságában. A szüleim kirontottak a szobából, átgázoltak a nappalin, és már bent is voltak a tetthelyen. Arcukon a fáradság, és az elképedég érdekes keveréke jelent meg. A pillanatnyi ledöbbenés után megköszörülték a torkukat, és kiegyenesedve felkészültek az ostoba magyarázatom meghallgatására, és a büntetés elbírálására. Először apa vont kérdőre.

-         Mi történt itt drága lányom?!

-         Én csak inni szerettem volna.

-         De így?! – ordított anya.

-         Gréta az ég szerelmére! Felkelnek a szomszédok! – csitította.

-         Azoknak már úgy is mindegy. – rántotta meg a vállát, majd szúrós szemmel felém fordult - Összeszedni!

-         Majd összeszedem, most öltözök.

Hosszas szópárbaj után, végül nem úsztam meg a takarítást. Söprés közben végig hallgatattam anya dünnyögését a pohár katasztrófáról.

Visszatettem a takarítóeszközököet a helyükre, és berohantam a szobámba. Kinyitottam a szekrényajtóm, és fél testtel belemászva kutakodtam benne. Nagyjából háromszor forgattam át a polcok tartalmát, de nem találtam semmit, ami igazán megfelelő lenne erre a roppant unalmas szerdai napra. Nagy kutakodás, és ruhaborogatás árán megtaláltam a kedvenc fekete nadrágomat. Gyorsan magamra kaptam, és tovább keresgéltem. Végül a türkizkék felsőm mellett döntöttem. Zuhanyozni már nem volt időm. Gyorsan átfésültem a hajam, és hangos csattogással lerohantam az utcára.

A hajnali gyenge napsugarak csiklandozták az arcomat. Odaértem a buszmegállóba. Barbi éppen hatalmas beleéléssel számolt be Enikőnek valami sorozat részeiről, amiket a betegsége alatt nézett. Odaléptem mögé, és kezeimmel eltakartam a szemét. Egy pillanatra elhallgatott, majd elkezdett nevetni.

-         Szia. Na mesélj, mit csináltatok tegnap Mátéval? – nézett rám kíváncsi szemekkel.

-         Semmit. Vagyis… Csak találkoztunk az utcán és hazakísért. – hápogtam.

-         Semmit… de ott van az a vagyis!

-         Jaj úgy értettem, hogy semmi szerelmi dolog vagy ilyenek. Amúgy te honnan is tudsz róla?

-         Éppen Áronnal beszéltem telefonon, amikor skype-on felhívta Máté, és mindent hallottam.

Kezd elegem lenni abból, hogy semmi sem történhet kettőnkkel, anélkül, hogy mindenki meg ne tudná.

Felszálltunk a buszra, és leültünk hátulra. Úgy éreztem nem bírom titkolni tovább. Miután elkényelmesedtünk, és a többiek is felszálltak, elkezdtem mesélni a Maja ügyet. A furcsa üzenetektől a pofonig, hol mosoly, hol aggódás jelei látszottak barátaim arcán. A történet végén nagylevegőt vettem, és hatalmasat sóhajtottam. Hátradőltem a széken, és vártam a reakciókat. Először Enikő kezdett el nevetni, majd végül mindenki.

Értetlenül bámultam hol Mátéra, hol röhögcsélő társaimra.  Máté hátradőlve összefont karral nézte a jelenetet. Az arcán láttam, hogy jól szórakozik. Sértődötten megráztam a fejem, és előredőlve vártam, hogy befejezzék.

-         Jól elvagytok? – sziszegtem.  Egy pillanatra elhallgattak, de nem örökre. Újra vihogni kezdtek.

-         Bo… bo… - próbállt elnézést kérni Barbi, de annyira nevetett, hogy nem sikerült értelmes szavakat kipréselnie a száján. -  Na… bocsi.

-         De ezen mi olyan marha vicces? – kérdeztem hitetlenkedve.

-         Ja… Csupán az, hogy nem történt meg! – mondta barátnőm, mire felment bennem a pumpa. Mátéra néztem segítséget kérve. Csak ült ott, és minket hallgatott. Esze ágában sem volt alátámasztani a történetemet.

-         Már miért ne történt volna meg?

-         Azért, mert az említett időpontban a vádlott velem tartózkodott. – mondta Enikő, mint Maja védőügyvédje.

-         Máté! – szóltam a fiúra, mire majdnem leesett a székről.

-         Igen asszonyom?

-         Magyarázd el nekik, hogy megtörtént! És, hogy ő volt az.

-         Lehet, hogy mégsem. Nagyon erős sminkben volt. Tudod…

Végül felhagytam a reménnyel, és nem győzködtem tovább senkit. Fogtam magam, és leszálltam a buszról. Hangos csattogással sétálltam az iskola irányába. Miért nem hisznek nekem? És Máté miért ad nekik igazat? Felismerte. Tudja, hogy ő volt az. Nem értek semmit. Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseken törtem a fejem, amikor véletlenül nekimentem valakinek. Megtorpantam, és sűrű bocsánatkérések kíséretében kikerültem az illetőt. Megragadta valaki a karom, és félrehúzott. Csak egy távoli sarokban láttam az arcát. Maja volt az. Ki más… Megálltunk. Szembefordított magával, és elkezdett suttogni.

-         Tudom, hogy tudod a titkom. – beszéd közben végig mélyen a szemembe nézett.

-         Melyiket? Azt, hogy pszichopata vagy, vagy azt, hogy valami varázsige segítségével tudsz egyszerre két helyen lenni.

-         Áh, szóval még nem jöttél rá. Addig én, te, a családom és a szeretett Mátéd biztonságban van.

Elképedve néztem rá. Ezt meg hogy értette? Nem volt alkalmam megkérdezni, mert egy rejtélyes mosollyal a fején, távozott. Én meg csak álltam ott, és bámultam utána. Kis idő múlva megjöttek a barátaim is. Valami filmről beszéltek nekem, de őszintén, szólva nem nagyon érdekelt. Talán kicsit túl feltűnően untam a beszélgetést, mert párszor rám is szóltak, teszem hozzá jogosan, hogy nekem mesélik, figyelni kéne talán. Lassan baktattunk a kémia terem felé. Belépve fejbetalált minket egy szép nagy alufólia galacsin. Idegesen körbenéztem. Csak 2 embernél volt. Eszternél és Robinál. Elindultam feléjük,  de Máté visszarántott. A kezemhez kapott, és kivette belőle a tárgyat. Ráérősen odastétállt a 2 osztálytársunkhoz, és rátámaszkodott az asztalukra.  Eszter a szemét forgatva felállt, és a fiú elé lépett. Egymással szemben állva szemeztek, majd halál nyugodt hangon megszólalt Máté.

-         Jó lenne, ha az ötéves agyi szinteddel békén hagynál minket.

A lány kisebb meglepődéséből felocsúdva, éles hangon válaszolt.

-         Ajánlom a tic-tac-ot.  

-         Én meg a sminket. Hidd el, nem fog betörni a tükör, ha elfeded a fejed.

Eszter válaszra nyitotta a száját, de megfontolta a dolgot, és inkább sarkon fordult és leült a helyére. Mi is helyet foglaltunk, és hatalmas lármával kihasználtuk a szünet utolsó perceit.

Zajunkat a csöngő végtelen csörömpölése sem fojtotta el. Nagyjából 10 perc múlva észrevettük, hogy nincsen tanár, aki figyelne ránk. Áron felpattant a helyéről, és az ajtóhoz lopakodott. Hátraintett az osztálynak, jelezve, hogy maradjunk csöndben. Résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett rajta. Barbi idegesen ugrált mellettem. 

-         Remélem túléli! -  suttogta izgalomtól teli hangon. Na jó… Valakinek tájékoztatnia kéne arról, hogy nem egy akció filmben vagyunk. Itt ha valaki kinéz az ajtón, nem lövik fejbe.

Pár másodperc múlva hősünk visszatért (  igen, túlélte ) azzal a visszafogott kiáltással, hogy egy  tanár sincs a folyosón. Jöhetett a nehezebb része a dolognak. A halkan beszélés. Mivel mindig az van, hogy az ember a tőle legtávolabb ülő személlyel szeretne beszélni, parancsba adtuk, hogy mindenki menjen oda ahhoz, akivel dumálni akar, és NAGYON HALKAN  megteheti. Mi is összetoltunk 2 padot, és elkényelmesedtünk. Barbi és Áron felfeküdtek a padra, majd Máté is követte a példájukat. Végül engem is rávettek a dologra. Áron elfeküdt, Barbi átlósan nekidőlt a lábának, Máté ült. Nem tudtam, hogy lenne jobb. Ha feküdnék, vagy ha ülnék. Merengésemből Máté ébresztett ki. Megfogta a karom, és húzni kezdett. Végül a hátamra dőltem a fejemet az hasán pihentetve. Jó érzés volt. Úgy éreztem, ha most megállna az idő, és örökre így maradnánk, az se nagyon érdekelne. Sőt… Az egész óra így telt. Végül az utolsó 3 percben befáradt az ofő. Természetesen le lettem szúrva, hogy miért nem mentem fel szólni. Miért pont én?! Na mindegy. A lényeg, hogy volt egy laza óránk. A következő viszont már nem telt ilyen jól.  Ahogy beléptünk a terembe, rögtön a helyünkre parancsoltak, ahol 2 üres lap hevert. Leültünk, és vártuk az instrukciókat. Kiderült, hogy dolgozatot írunk az eddig vett 1 szem kis anyagból. Szerencsémre pont megtanultam. A többiek viszont csak szenvedtek. Óra közepén megrezzent a zsebem. Majd megint. És megint. És megint. Óvatosan kivettem a zsebemből, és reménykedtem, hogy nem Maja az. De nem. Enikő, Máté és Anna voltak. Gyorsan bepötyögtem a fontos infókat a drága költő úrról, amivel ha kicsit hosszabban meg fogalmazzák megszerzik a kettest. Visszatértem a dolgozatomhoz. Csöngetéskor beadtuk. A tanár mindenkiét egyesével átfutotta, és elmondta, hogy szerinte hányas. Ezzel elment a szünetből 12 perc. De az a 3 is elég volt ahhoz, hogy elrontódjon a napom.

A folyosón sétáltunk, amikor Anna megszólalt.

-         Naa… Gondolkodtam ezen a Maja dolgon. Én eleinte hittem neked, de képzeld el, hogy én is vele voltam. Ráadásul még Máté sem mondja azt, hogy igaz lenne a történeted.

-         De tényleg kaptam sms-eket! Megmutassam?

-         Hagyj a kamu dolgaiddal. Tudod, nem értem miért hazudik valaki ilyet!

-         MÁTÉ!!!

-         Öhmm… tényleg kapott üzeneteket.

-         ÉS?

-         És én végig vele voltam. Szóval…

-         Akkor mégis igaz?

-         Hát… - itt megállt. Rám nézett, és bocsánatkérő fejet vágott. Majd visszafordulva folytatta – nem.

-         Na látod! Akkor most, hogy is van ez?

-         De…

-         Nem érdekel! – ezt olyan szinten egyszerre mondták, hogy az már ijesztő.

Barbi még hátranézett, de ment velük. Nem hittek nekem. Ez nagyon fájt. Keserű ízt éreztem a számban. Könnyek.

A hátralévő 3 órát végig szenvedtem. Hála az égnek, az utolsó elmaradt.

Ma inkább kihagytam a buszozást. Pedig hívtak. Nem is nagyon haragudtak, inkább viccesnek találták ezt az egészet. De én nem!!!

Otthon elő sem vettem a tankönyveket. Úgy döntöttem kiderítem mire célzott Maja, amikor azt mondta „Tudom, hogy tudod a titkom” .  Egész délután a netet bújtam. Késő este, amikor már feküdtem volna le, ráakadtam egy oldalra. És amit találtam, az nagyon megdöbbentett. 

Szeptember 9. ( folytatás) - A sikátor

Ott álltam, és bámultam a sötét lyukat. A lábam és a kezem remegett. Legszívesebben elfutottam volna, de nem tettem. Már 10 perce vártam. De senki nem jelent meg az utcában.  Ahogy a sötétség, egyre inkább kezdett eluralkodni a kis utcában, a szívem egyre hevesebben vert. Sötét felhők jelentek meg az égen, a szél a szemembe fújta a hajam.

- Hahó! - üvöltöttem magam elé.

 Senki nem válaszolt. A rideg sikátor falai visszaverték a hangomat. Beljebb léptem. 

Üres szatyrok, energiaitalos üvegek, sörös dobozok, és cigi csikkek voltak szétdobálva a földön. 

A szagtól felfordult a gyomrom. Valami csikizte a lábam. Lenéztem. Egy patkány szaladt át rajta. Felsikoltottam, és elkezdtem rugdosni a levegőt.  A rágcsáló ijedten futott vissza lakhelyére.  

Ismét egy furcsa hangot hallottam. Ezúttal a hátam mögül. Megfordultam. Egy magas, vékony lánnyal találtam magam szemben. 

- Tudtam, hogy eljössz! - mondta éles hangon, majd egy gúnyos mosoly kíséretében folytatta. - Hogy tetszik a hely, amit választottam? Ne is válaszolj, tudom, hogy imádod. 

Bármennyire is akartam, nem láttam az arcát. Egy maszkkal volt eltakarva. 

- Mutasd az arcod! - mondtam remegő hangon, de határozottan. 

- Miért olyan fontos, ki vagyok?

- Mert tudni szeretném, kivel állok szemben.

Végül megrántotta a vállát, és levette az álarcot. Szőke haja lazán omlott a vállára. Erősen ki volt sminkelve, de így is felismertem arca vonásait. A gyomrom megremegett. Végig tudtam. Maja az. 

- Mit állsz ott? Csak azt ne mond, hogy meglepődtél. 

Fel - le járkált. Magassarkúja kopogásától megfájdult a fejem.

- És most mit tervezel velem? - kérdeztem. Féltem a választól.

- El akarom érni, hogy beszélj! Mond el, miért mutattad meg Máténak, hogy csókolóztam azzal a gyerekkel. Hiszen nem jelentett semmit, csak dühös voltam. - fordított magával szembe.

- Nem én hívtam oda! Utánad mentem, hogy megbeszéljétek a dolgokat, és ő követett. Egyébként is, tudom, hogy csak féltékennyé akartad vele tenni azt a srácot.

- Ki mondta? 

- Máté.

- És te hittél neki?

- Téged ismerve igen. Amúgy, most már abbahagyhatod ezt az egészet. Tisztázódott, hogy nem szándékos volt,

- És, ha szerintem ennek még nincs vége? Ha szerintem elveszed tőlem életem szerelmét?

- Akkor bolond vagy. -  szögeztem le.
Sarkon fordultam, és elindultam hazafelé. Éppen fordultam volna le, amikor egy kéz ragadta meg a lábam, és húzta ki alólam. Elterültem a földön. Segítségért akartam kiabálni, de befogta a számat.
- Nem mész innen sehová! - mondta, és földre kényszerített.
Leültem a hideg, mocskos betonra. A bogarak, patkányok és egyéb undorító lények rögtön felfedeztek. Végigfutott a hideg a hátamon. Maja elfordúlt. Az utcát nézte.  Kihasználva a pillanatot, hangtalanul feltápászkodtam, és a falhoz tapadva próbáltam elosonni. Akárcsak a rajzfilmekben, ráléptem egy gallyra. A lány megfordult, és közelebb lépett hozzám.
- Hova mész?  Csak nem azt képzelted, hogy köszönés nélkül elmehetsz? - nézett rám. A szeme nagyon ijesztő volt. Mint egy pszichopatának.
- Most mit akarsz? Fogva tartani? Elég hülye terv. - mondtam lenézően.
Még közelebb jött, mire én elkezdtem hátrálni. Végül már csak a fal volt mögöttem. Nekivetettem a hátam. Maja és köztem csak egy centi hely maradt. Elkezdtem kapálózni, ő pedig lefogta a karomat.
- Nem mész sehová! - mondta, és ellökött.
Ismét a padlón találtam magam. A lány fölém tornyosult. Megemelte a jobb lábát és rúgni készült. Ekkor egy ismerős hang hallatszott a távolból. Léptek zaját verte vissza a panelházak fala. Kilestem a vékony lábak között. Egy kapucnis fiú haladt fogvatartóm felé. Hátúlról megfogta a derekát, felemelte, és könnyedén arrébb tette. Szembefordította magával Maját, és valamit a fülébe súgott. Ettől a lány arca egyszerre tükrözte a zavarodottság, és a bosszúvágy keserű ízét. Miután elkergette minden gondolatát, odament a megmentőmhöz, és jó erősen, ököllel orbavágta. Vércseppek hada indul útra a fiú orrától az álláig. Felemelte izmos kezeit, és levette  a kapucnit, így láthatóvá vállt az arca. Nem bírtam a vért, ezért nem néztem oda. De amikor Maja felsikoltott, minden erőmet összeszedve, és leküzdve az émelygésemet, kinyitottam a szemem és felnéztem a fiúra. Barna kócos haja, most keltem fel stílusban a szemébe lógott. Szeme kékje gyűlöletet árasztott.
- Úr Isten Máté! Annyira sajnálom! - rohant oda hozzá rögtön az utált személy,
Máté nem mondott a bocsánatkérésre semmit. Kiszabadult a lány szorításából, és elém lépett. Kinyújtotta a kezét, és talpra segített.
- Elmebeteg vagy! - mondta a mellettem sétáló fiú Majának.
Kisétáltunk a sikátorból, és hazaindultunk.
- Jól vagy? - néztem rá aggódóan. Az arcát megszáradt vér borította.
- Persze. Ez csak egy kis karcolás. Viszont te normális vagy? Hogy jöhettél ide? És miért nem szóltál?
- A nap folyamán többször is a tudtomra adtad, hogy nem érdekel a dolog. Nem Maja vagyok, hogy csak azért is nyaggassalak. - vontam meg a vállam.
- Te őrült vagy! - mondta vigyorogva, és megölelt. - De a legjobb fajta.
- Tudom... De te miért jöttél? Honnan tudtad, hogy hol vagyok?
- Áron mesélte, neki meg Barbi. Tényleg, voltál Barbinál?
- Aha voltam. De nem sokáig. Megígértem neki, hogy holnap biztosan sokáig maradok.
- Ez  nagyon nagy hülyeség volt.
- Nem, mert legalább tudjuk, hogy ki ez.
- Igen, már csak el kell fogatnunk.
- Fogatnunk? - néztem rá kérdőn.
- Igen. Az elmegyógyintézettel.
Felnevettem. Máté hazáig kísért. A lépcsőházban még 10 percet beszélgettünk,  majd bementem.
- Kislányom! Hol voltál?
- Barbinál.
- Most hívtam az anyukáját! 3 óra óta nem vagy ott. Mi ez az egész?
Nem bírtam tovább a titkolózást. Elkezdtem mesélni, a furcsa sms-ektől Máté vérző orráig. A szüleim figyelmesen hallgattak, majd a mondókám végén megrázták a fejüket.
- Hívom a szüleit. - mondta anya, előkapva a telefonját.
- Ez a gyerekek vitája! - szólt közbe apa, amit én egy hálás pillantással viszonoztam.
- De a verekedés...
- Azt hitte egy rabló vagy valami! - rögtönöztem.
- Hát jó.
Végeztem a vacsorával, és elmentem fürdeni. Lefekvés után még sokáig nem bírtam aludni. Mátén járt az eszem. Miért mentett meg? Csak ezen a kérdésen pörögtem. Akármilyen szándék is vezérelte, engem végtelenül boldoggá tett!