Szeptember 17/18. " A legjobb nap..."

Ahogy lefelé baktattam a lépcsőházban, egyre inkább elfogott az a félelmetes, és émelyítő érzés, ami a sikátorban is rám tört. Kavarogtak a gondolataim, nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt lejönni ehhez a fiúhoz. De valami azt súgta, muszáj volt vele újra találkoznom. Leértem a ház elé, megcsapott az őszi szél hideg fuvallata. Összehúztam magamon a dzsekit, és összefontam a karomat magam előtt.
Oldalra néztem. Ott állt Ő. Ott állt, egy tábla csokival, és egy szál, vörös rózsával a kezében. Halványan elmosolyodtam, és felé indultam. Mikor meglátott, sejtelmes mosoly futott végig az arcán.
- Tudtam, hogy lejössz. - felém indult, és fél kezével átkaroltra a vállamat.Erre a mozdulatra, kicsit elhúzódtam, és valószínűleg egy fintor is átsuhant az arcomon.
- Csak a kíváncsiság... izé... kíváncsi voltam mit szeretnél. - mondtam zavartan, és beletúrtam a hajamba.
Kicsit közelebb lépett hozzám, és a kezembe nyomta a csokit, és a virágot.
- Itt  a csokid. - hirtelen mindkettőnkből kitört a nevetés.
Megköszöntem az ajándékokat, és elindultunk sétálni. Útközben elmagyaráztam ki az a Csoki, és hogyan ismertem meg. Aztán ő is mesélt a barátairól vicces történeteket. Már nagyjából egy órája lent voltunk, amikor anyukám kiáltásai véget vetettek a beszélgetésünknek.
- Norina! Mégis mit képzelsz magadról? - még ki sem ért a lépcsőházból, de már üvöltözött.
- Hát izé... - csak hápogni bírtam.
Lesütött szemmel álltam anyu előtt, miközben egyik lábamról, a másikra álltam. A fiú, akit kiderült, hogy Bencének hívnak, zavartan feltápászkodott a földről, és fejével felém biccentve, elindult a buszmegálló felé.
- Ki volt ez?
- Anyu csss! Hé! Most meg hová mész? Gyere vissza!!! - üvöltöttem a semmibe, hiszen Bence addigra
 messze járt.
- Mi az, hogy csss?! Azonnal indulj a szobádba, holnap még lesz miről beszélgetnünk!
Lehajtott fejjel kullogtam felfelé a végtelennek tűnő lépcsőn. Csiga lassúsággal felmásztam az ágyamba, és a párnára hajtottam a fejem. Nem tudtam elhinni, hogy mehetett el szó nélkül? És én, hogy lehettem ilyen hülye, hogy lementem?
                                                                               ***
Az ébresztőm fájdalmasan sípolt a fülembe. Morogva véget vetettem az idegesítő zajnak, és a fejemre húztam a takarómat. Már majdnem sikerült visszaaludnom, amikor rájöttem, hogy péntek van, tehát iskola. Azonnal sprintelve ( na jó... inkább csak egy csigához képest, gyorsan ) lebaktattam a galériáról, és megcéloztam a fürdőszobát. A zuhanyzásra szánt időt, alvással töltöttem, tehát csak az arcomat és a fogamat mostam meg, majd gyorsan kerítettem magamra valami vállalható ruhát. Végül egy fekete nadrág, és egy szürke denevér ujjas felső mellett döntöttem. Megfésülködtem, felhúztam a cipőmet, és a vállamon a több kilós táskával, lerohantam a buszmegállóba.
Enikő és Barbi épp szálltak fel, épphogy elértem a járművet. A tüdőmet is kiköpve fuldokoltam mellettük.
- Jézusom, legközelebb inkább várd meg a tíz perc múlva érkező buszt... - nevetett Enikő, amit én roppant nem találtam viccesnek. Persze, felfoghattam úgy is, hogy azért, mert lihegek mint egy kutya, de úgy is, hogy nem akarja, hogy velük menjek. Látszott rajtam, hogy én az utóbbi verziót választottam, ezért gyorsan hozzátette - Jaj, nem úgy!
Barbi mosolyogva meglökött, és megnyugtatott, hogy mindenki szereti, hogy velük utazok, be ne durcizzak (?).
Az út természetesen nem szólhatott másról, mint Bencéről... Pont  a fiúkkal együtt szállt fel a buszra, és természetesen, kikotyogta, hogy tegnap este nálam volt. Vagyis a házunk előtt. Így hívatlanul becsöppent a társaságunkba, és az egész utat erről a kedves estéről beszélgetve töltöttük. Persze, jó volt, csak semmiképp nem akartam ezt a szemetet látni. Amint látta, hogy anyukám észrevette, hogy nem vagyok a szobámban, mint aki nem is ismer, távozott. De persze a megalázó ordibálást még hallotta, így az sem maradhatott ki a sztoriból. Végül is, mindenki nevetett, a fiúk néha fujjoltak, a lányok néha ahhhw-ztak egyet, én pedig egyszerre próbáltam megsemmisülni, és Bencét a puszta tekintetemmel felgyújtani. Egyetlen szórakozásom Máté volt, aki a hatalmas beleéléssel mesélő fiút parodizálta, amikor nem látta.
Még be sem értünk a suliba, máris a kezünkbe nyomtak egy szórólapot a végzősök, miszerint a választható szakkörök hete, jövőhéten kezdetét veszi. De jó... Azt se tudom mit akarok hétvégén csinálni, akkor hogy válasszam ki, egy hét alatt, hogy mit szeretnék egész gimi alatt csinálni?  Na mindegy.
- Huuh, van rajzszakkör, megyünk Barbus? - lökött félre Áron, hogy Barbi mellé kerüljön. Egyébként a tegnapi vitán, úgy látom mindenki túltette magát. Ennek azért örülök.
- Hát oké. De Norina is jöjjön már! - ugrándozott a barátnőm, miközben megragadta a karomat, így minden egyes ugrásánál, én is megemelkedtem kicsit.
- Én?
- Te! Te vagy a rajztanár kedvence a hülye leveled óta. - szólt közbe egy ismerős hang. Maja állt mögöttünk, összefont karral. Rámosolyogtam, és megvontam a vállam.
- Talán benézek. Te jössz?
- Aha, megnézem. Jut eszembe, holnap ruhákat akarok venni, nincs kedved elkísérni? - kérdezte kedvesen.
- De, melyik plázába mennyünk?
- Szerintem keresgéljünk először a Westendben.
- Oké, akkor majd megbeszéljük hol találkozunk. Szia! - zártam le a beszélgetést, mert a barátaim már az ájulás szélén álltak, így jobbnak láttam, ha a termünk felé vonszolom őket.
Leültem a padba, és elővettem a telefonomat. Felnéztem óra előtt gyorsan a közösségi oldalakra. Mint ahogy azt én elképzeltem. Természetesen mindenki faggatni kezdett, hogy most ez mi is volt? Ez egy párhuzamos dimenzió? Vagy most mi van?
Elmagyaráztam nekik, hogy már nagyjából jóban vagyunk, szóval nem egymás kivégzésének időpontját beszéltük meg az előbb.
Normálisnak gondoltam, ezt a shoppingolást Majával, de ahogy egyre jobban untam az órát, egyre jobban bele tudtam merülni a gondolataimba. Amik ezúttal a szombaton pörögtek. Oké, hogy már nem utálom, de azért ennyire nem is kedvelem, hogy egy egész napot vele töltsek. Na jó, talán tényleg nem nekem való ez a barátkozás dolog. Mátéék is csak Barbinak hála vannak, magamtól hozzájuk se mertem volna szólni.
Az első óra hamar eltelt, a másodiknak viszont azt hittem sosem lesz vége. Komolyan, hogy lehet ennyit beszélni, mint amennyit ez a tanár beszélt??? Végig untam az órát, pedig esküszöm, hogy próbáltam figyelni.
Szünetben lementünk venni valami édességet, de mire végre mi jöttünk volna, becsöngettek. Végül nem derült ki miért hívta be az igazgató Enikőt tegnap, pedig nagyon kérleltem, hogy mondja el.
Hát az iskola körülbelül ennyi volt... Unalom, büfé sorok, néhány poén, és ennyi.
Hazaérve, félve nyitottam be a lakásunkba, de meglepetésemre, nem üvöltést kaptam, még csak egy fegyelmező pillantást sem. Anyu és Apa, a nappaliban ültek, és látszólag engem vártak. Nem beszéltek egymással, csakis engem néztek. Ez így mehetett már tíz perce, amikor végre anya megszólalt.
- Norina, komoly dologról szeretnénk veled beszélni. - a hangja gondterhelt volt. Azonnal ledobtam magam a kanapéra. Ezt a fajta "lazaságomat" most nem nézték jó szemmel, így rögtön stílust váltottam.
- Mi az?
- Anyád és én, úgy döntöttünk, már nem szeretnénk együtt lenni. Illetve, anyád úgy döntött.
A szemem megtelt könnyekkel.
- Persze, csak én, nem szeretnék már veled lenni mi?
- Igen, én még az életemet is leélném a lányommal, és izé... tudod, veled. -  ez nem volt túl meggyőző.
Berohantam a szobámba. Nem érdekelt a vitájuk, nem érdekelt semmi sem, csak az, hogy VALAKIVEL beszélni akarok. Pontosan tudtam, ki ez a a valaki. Máté...
Átvettem egy kapucnis dzsekit, (mivel esett az eső ) és egy " lemegyek sétálni este jövök" kiáltással kicsörtettem a házból. A fejemre húztam a kapucnit, és elindultam az eső áztatta utcán. Lehajtott fejjel sétáltam, mikor legközelebb felemeltem a fejem, már egy számomra teljesen idegen buszmegálló előtt álltam. Nagyon megijedtem, azt sem tudtam hol vagyok. Leültem a buszmegállónál elhelyezett székszerű valamire, és elkezdtem gondolkozni, hol lehetek. Ekkor egy kéz ragadta meg a vállamat. Már készültem visszakézből behúzni egyet az illetőnek, de amikor megfordultam, Mátét pillantottam meg. A gyomrom megremegett, hirtelen könnycseppek százai indultak útnak az arcomon. A fiú összezavarodva nézett rám, és gondolkodás nélkül magához húzott. Csak sírtam, és nem bírtam abbahagyni. Máté pulcsiját már teljesen eláztattam a könnyeimmel, bár hála az esőnek, a felső alapból vizes volt. Nem tudtam pontosan, hogy hány perce ülünk ott, de nem is érdekelt. Biztonságban éreztem magam, a karjaiban. Kis idő múlva, eltoltam magamtól a fiút, és elkezdtem mesélni, hogy mi fogadott otthon. Szótlanul figyelt, néha bólogatott, néha újra átölelt. Bár nem volt hosszú történet, de minden másodpercben újra előtörtek a könnyek.
Este hatig beszélgettünk ( pontosabban én beszéltem, ő pedig nyugtatott ). Kiderült, hogy nem is voltam olyan messze, csak 3 megálló volt busszal. Hm... gyalog többnek tűnt.
Hazaérve, gyorsan megírtam a leckét, és megpróbáltam megtanulni mindent, de nem nagyon ment. Végül feladtam, és inkább elmentem zuhanyozni.

Szeptember 17. - különös idegen

Lassan kinyitottam a szemem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. Az óra épphogy átváltott hat órára. Keserves sóhajok kíséretében lecsoszogtam a lépcsőn, és egy törülközőt a kezembe kapva, bevonultam a fürdőszobába.  Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a csapot, majd eltorzult arccal tértem ki a vízsugár elől.

                                                                               ****

A hajamat törölgetve néztem magamat a tükörben. Nedves fürtjeim lazán omlottak a vállamra. Előkaptam egy hajszárítót és villámgyorsan szárazra varázsoltam a hajam.

Kiléptem a fürdőből, és felkaptam egy sima farmert meg egy egyszerű pólót. Fogat mostam, és feltettem egy alap sminket.

A táskámat a vállamra kapva kicsörtettem a szobámból. A szüleim hangját hallottam kiszűrődni a szobájukból. Mit keresnek ezek itthon? Halk léptekkel közeledtem a szoba felé, majd benyitottam.

Anya az ágyon ült, egy hatalmas kupac édességhegy közepén. Apa a falhoz simulva próbálta nyugtatni, de csak ideges pillantásokat, és rengeteg díszpárna röpködését kapta.

-Ööö… izé… hát szóval… én megyek, sziasztok!  –  felvontam a szemöldököm, és próbáltam leplezni pillanatnyi zavaromat.

 Megperdültem a tengelyem körül, és gyors léptekkel hagytam el a lakásunkat.

Az agyam pörgött. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy mi baja lehet anyunak, és miért haragszik apára. Eszembe jutott anya kisírt szeme, és szomorú, rideg tekintete. Bár nem mondta ki, de arcáról a gyűlölet sugárzott. Korábban sosem láttam ilyennek. Szinte undorodott az embertől, akit egykor mindennél jobban szeretett. Vajon apa mit tett, amivel ennyire feldühítette?

-          …és akkor azt mondta szeret! – ömlengett Enikő, hatalmas mosollyal az arcán.

-          Értem… tényleg… nagyon jó fejnek tűnik a srác! – sütötte le a szemét legjobb barátnőm.

Próbálta palástolni érzéseit, de az arcáról sütött a féltékenység.

Mindketten engem bámultak. Tudtam, hogy kiről van szó, és azt is tudtam, hogy kompenzálnom kell Barbi rideg viselkedését, mégsem jutott eszembe semmi, amit jónak láttam volna kimondani. Semmi pozitívat nem tudtam róla mondani. Szerintem nagyobb a kisujja, mint az agya, és rendkívül bunkó a stílusa. Ezt persze mégsem mondhattam neki, ezért csak felöltöttem egy mesterkélt mosolyt.

-          Nagyon örülök nektek! Igazán aranyos srácnak tűnik. – a hangom egy pillanatra sem remegett meg.

Először furcsán végigmért, majd nevetve a nyakamba borult. Meglepve viszonoztam az ölelést.

-          Legalább az egyik barátnőm örül a boldogságomnak… - mondta szúrós szemmel nézve Barbira.  Rögtön megsajnáltam, és oldva a feszültséget, felnevettem. Most én kaptam lenéző pillantásokat, úgyhogy rögtön csendben maradtam.

-          De ott van Anna is. – próbálkozott Áron, miközben arrébb tolta a mellettem ücsörgő Barbit.

-          Jó, de ő  a legjobb barátnőm, neki MUSZÁJ örülnie! – szögezte le, majd összemosolygott Annával. Szerintem ez elég gyerekes… 

-          Hé! Ne Barbus érezze magát rosszul, mert TE imádsz egy olyan kretén gyereket. Inkább nézz magadba! Rákényszeríted, hogy örüljön, és persze, gondolom, egy része örül is! A másik része, meg ugyanúgy látja Tomit, mint mindenki. Csak ő ki is mutatja! – csattant fel Áron, és fél karjával átölelte, a mellette szomorkodó lányt. A tenyerébe temette arcát, szőkésbarna haja, fátyolként omlott a vállára. – Nem akarsz mondani neki valamit?

-          Nincs mit mondanom! – mélykék szemében a düh szikrája táncolt.

Áron karon ragadta Barbit, és idegesen elviharzottak a hátsó ülésekre.

Első órára, már csak 4-en mentünk. Leültünk a szokott helyünkre, és vártuk, hogy a matektanárunk, kiossza a dolgozatokat.  Miri néni (valamiért elvárja, hogy így hívjuk… hát nem tudom, hogy neki mi tetszik annyira ebben a megnevezésben, de engem személy szerint, kiráz tőle a hideg) göndör haját hátradobva pillantott az ajtó felé, ahol az igazgató úr várakozott. Egy szó nélkül odament Enikő padjához, a fülébe súgott valamit, majd aprót biccentett a tanári felé. Aggódva néztem utána, de nem volt sok időm a sajnálkozásra, mert a tanárnő már le is tette elém a lapokat. Megráztam a fejem, és egy tollal elkezdtem ütögetni a tolltartóm tetejét. Persze ez a hang, elég idegesítő volt a körülöttem levők számára, így elég hamar abbahagytam.  Belekezdtem az első feladatba (a belekezdtem túlzás, mondjuk úgy, már nem az egész lapot, hanem csak a lap tetejét bámultam). Óra felénél rá kellett jönnöm, hogy a matekot, mint nyelvet, nem nekem találták ki. Leejtettem a tollat a pad tetejére, és hátradőltem a széken. Megfontoltam, hogy felteszem a lábamat is, de azért annyira feltűnő nem akartam lenni, mellesleg állítólag jó nevelt vagyok.

-          Ez nem az otthona, kisasszony, hogy kedvére csapkodjon. Vagy netán, így próbálta jelezni felém, hogy végzett a feladatlappal? – mondta összehúzott szemöldökkel. Már megint ez a kissaszonyozás, és az udvarias duma. Nem tudom, csak engem zavar ennyire?

-          Tudja tanárnő – dőltem vissza a székkel, amivel eddig billegtem- ez a dolgozat eléggé hülyeség, és a szó szoros értelmében megoldhatatlan! – mondtam a lehető leghiggadtabb hangon.

-          De kisasszony, ez a tavaly megírt vizsga anyaga, csak más kérdésekkel feldolgozva. Nem olyan nehéz, hiszen láttam a beiratkozásnál a bizonyítványát, és kitűnőre megírta. Csak nem azt akarja mondani, hogy csalt, a feladat elvégzésekor?

-          Arról szó sincs. Igazán? Akkor csak én lettem ostobább… - nagyot nyeltem. A hirtelen jött magabiztosságom elszállt, és félek, soha többé nem jön vissza. Pedig nagy szükségem lenne rá, mert úgy érzem, Miri néni nem zárja le itt, ezt a roppant élvezetes társalgást.

-          Akkor mégis mi a problémája?- egyre több szempár szegeződött rám, én pedig legszívesebben elpárologtam volna.

-          Khmm… Én csak, szóval ki szeretnék menni levegőzni, mert rosszul vagyok. –  az ujjaimat tördelve vártam a tanárnő reakcióját. Igazából nekem elég 10 másodperc is, csak had derítsem ki, miért hívatta az igazgató Enikőt.

Két másodperc múlva, már a tanári bejáratánál álltam, és izgatottan próbáltam kikémlelni, mi folyik az irodában. Nem telt bele sok idő, rá kellett jönnöm, hogy amíg nem teszek szert arra a képességre, amivel átlátok a falon, nem sok mindent fogok látni a bent zajló eseményekről. Ebbe a roppant kiszámíthatatlan ténybe beletörődve indultam vissza a terembe. Ekkor viszont megláttam valakit a szekrényeknél. Egy dobozban kotorászva állt a nyitott ajtónál, és egy ragasztó segítségével, díszítgette a kis zugot. Nem tudtam ki venni, hogy ki lehet az, de azt tudtam, hogy ki kell derítenem.

Határozott léptekkel haladtam az alak felé, egészen a folyosó feléig. Ott már felismertem az embert, és széles mosollyal az arcomon, elkezdtem rohanni felé. Ahogy egyre közeledtem felé, kezdtem kételkedik az elvemben, miszerint én ismerem ezt a srácot, és erről ő is tud. De akkor már nem volt megállás. Mikor teljesen elé kerültem, próbáltam fékezni, de nem nagyon tudtam parancsolni a lábaimnak. Egyenes nekiütköztem, a lökéstől pedig elesett, ezzel magával rántva engem is. Ahogy ott fetrengtünk, engem elkapott a röhögőgörcs, és megpróbáltam rá is ráragasztani. Nem nagyon sikerült.

-          Csokiiii!!! – visítottam a fülébe, mint egy ötéves.

-          Tessék, itt van 500 forint, menj, vegyél magadnak, vissza se kell adnod a pénzt, csak szállj már le rólam! – felvonta a szemöldökét, és hasizomból felült. Két másodperc múlva, már újra a szekrénye előtt állt, és a posztereket aggatta az ajtóra.

-          Te nem Csoki vagy… - álltam fel csalódottan. A hangom megremegett, éreztem, ahogy megnyílik alattam a föld.

-          Nem, én EMBER vagyok! Tudod, mint te! Majmok… evolúció.. rémlik valami? Vagy esetleg Ádám és Éva? Na, semmi? – kérdezte gúnyos vigyorral, és becsapta az ajtót, majd a fejét fogva elviharzott.

Hát ez nagyon kellemes volt, tényleg, csak egy kicsit volt égő. Kicsit…

Visszarohantam a terembe, és égővörös fejjel másztam be a padomba.

 A nap hátralévő részét, bujkálással töltöttem. Rettegtem az újra találkozástól azzal a sráccal.

                                                                                  

                                                                                ***

Nyolcadik óra után, felszálltunk a buszra, ami hazarepít a biztonságos otthonba.

Ahogy felértem a lakásunkba, lehajtott fejjel rohantam be a szobámba, és szinte rögtön, elkezdtem tanulni. Vacsoráig csak a tananyagot bújtam, még a pénteki anyagot is megtanultam. Vacsora után, elkezdett pittyegni a telefonom. Új üzenet tőle: Csoki

Megnyitottam, és elolvastam. Csak ennyit írt: Skype.

Felnyitottam a laptopom fedelét, és beléptem az oldalra. Csoki videóhívást indított. Elmesélte, mennyire örültek neki a barátai az iskolában, én pedig vörös fejjel hallgattam. Nem, egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta, olyan égő volt. Ebédszünetben  direkt a mellettünk lévő asztalhoz ült le a barátaival, és végig suttogtak, meg nevettek. Biztos vagyok benne, hogy rólam volt szó.

Peti addig faggatott, amíg el nem meséltem neki  a sztorit. Mire az élménybeszámolóm végére értem, már a padlón feküdt a röhögéstől. Kösz… Önbizalomrombolás-Norina 1:0.

Ekkor megszólalt a kaputelefon, én pedig kisunnyogtam az előszobába( már ha annak lehet nevezni a kis teret ami a konyha, és a nappali között van) és felkaptam a telefont.

-          Gyere le dilosz.

-          Ki vagy? – a hangja olyan ismerős volt.

-          Nézz le az ablakból. – kinéztem a mellettem lévő ablaküvegen.  A kis lámpák világította utcán egy sötét alakot láttam. A srác volt az, akire azt hittem Peti.

Kis tétovázás után, felkaptam a cipőmet, és a bőrdzsekimet, és lerohantam a ház elé.

Szeptember 16. - visszatérés az állatkertbe

Reggel ugyanarra az idegesítő hangra ébredtem, amire már 9 éve. Az ébresztőórám anyukájának szidása után, felültem a matracon, és elkezdtem nyomkodni a telefonomat. Felnéztem facebook-ra, ahol volt is egy ismerősnek jelölésem. Kíváncsian nyitottam meg. Tóth Péter, azaz Csoki jelölt be. Rámentem az adatlapjára, és megnyitottam a profilképét. A fotóról, egy kedves, és ami a legfontosabb, eszméletlenül helyes fiú mosolygott vissza rám. Csak bámultam a képet, és ha meguntam, átváltottam Mátééra. Egy idő után kezdtem már magamat is szánalmasnak érezni, így leraktam a telefont, és lecsörtettem a galériáról. Felnyitottam a szekrényemet, és dudorászva keresgéltem. Végül, egy fekete nadrág, és egy lila csillagos, belebújós pulóver mellett döntöttem. 

Kifésültem a hajam, megmosakodtam, felraktam egy kis alap sminket, és már indultam is az iskolába. Nagy meglepetésemre, Enikő és Barbi nem egyedül ácsorogtak, hanem egy igencsak szimpatikus fiú társaságában. 

Udvariasan köszöntem nekik, majd a nevemet kiejtve, nyújtottam a kezem a srácnak. Ő is ugyanígy tett, bár a nevét, már nem értettem, mert rögtön elrántotta a kezét, és nekiesett Enikőnek. Nyalták-falták egymást, mi meg ott álltunk, és nem tehettünk mást, néztük a jelenetet. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. 

- Hello! - szóltam bele a készülékbe.

- Na szia, te lány! - hallottam a vonal másik végéből, egy ismerős hangot.

- Jaj, szia Csoki. Honnan van meg a számom? 

- Nem hagyott aludni, amíg meg nem adtam neki. - szólalt meg egy harmadik személy. Jéghegyeket megolvasztó hangjáról rögtön felismertem Mátét. 

A buszon végig telefonáltam velük, ki is kellett hangosítanom Áronnak, aki most azonnal meg akarta ismerni Csokit. 

Egészen az iskoláig beszéltünk a fiúkkal, aztán letettük. Áron egész első órában "arról a finom gyerek"-ről beszélt. Képtelen volt megjegyezni a nevét.

Egyébként hiába célozgattam arra, hogy ki ez a srác, aki velünk volt a buszmegállóban, valahogy senkinek se esett le a dolog, vagy csak nem akartak válaszolni. 

Második óránk kémia volt, a rettentően kedves osztályfőnökünkkel.

Nem sokat időztünk a folyosón, rögtön bementünk a terembe. Leültünk a helyünkre és elkezdtünk beszélgetni. Áron átült Barbi mellé, aki már a fiú puszta létezésétől is jobbkedvre derült. Olyan régen beszélgettünk csak úgy, ketten. Lehet, hogy ez neki nem hiányzik annyira, de engem viszont nagyon is zavar, hogy Áron ennyire… nem is tudom. Egyszerűen olyanok, mint akik élnek-halnak egymásért, mégse járnak. Barbi pedig sose beszél nekem erről, és ez az, ami zavar.

Mély merengésemből, az ofő ébresztett fel. Udvariasan megkérdezte tőlem, hogy mi történt, miért nem voltam iskolában, és hogy van Máté. Elmagyaráztam neki, hogy egyik este sétáltunk, és elestem az üvegszilánkokra, ő pedig segített, és elszakadt valami ínszalag a lábában. Jó, nem az igazság, de van hozzá köze. Egy kicsike, talán…

Rólam nagyjából 2 percet beszéltünk, majd rögtön áttértünk Mátéra. Persze, ő érdekesebb téma.

Ez az óra, olyan beszélgetős lett.

A tesitermek felé baktatva valaki elkapta a kezemet, és félrevonszolt.

Majával találtam szemben magam.  A szemembe nézett és aggódó tekintettel kérdezte:

- Jól vagy? – szinte suttogott.

-Miért érdekel?

-Kérlek…- úgy nézett rám, mint egy kölyök kutyus.

-  Igen, jól vagyok. – enyhültem meg.

-  Máté?

- Ő is.

Lehajtottam a fejem, és a földet kezdtem bámulni. Kis idő múlva, végre Maja törte meg a csendet.

- Légy szíves ne mondjátok el a rendőröknek a történteket! Adriennt visszajutattuk az intézetbe. Bocsáss meg! – ölelt meg hirtelen. Viszonoztam az ölelést, és megnyugtattam, hogy nem haragszom. 

Elindultunk az óránkra ahol szörnyen megkínoztak minket. Kicsöngőkor, mint akik most tértek vissza a halálból, berontottunk az öltözőkbe. Gyorsan magunkra kaptuk a ruháinkat, és kicsörtettünk a helységből. Az ajtóban, ugyanaz a fiú várt ránk, mint reggel. Enikő visongva a nyakába ugrott, ezzel kilökve őt, egyensúlyából.

A hatalmas örömködés után, végre mi is megtudhattuk, ki ez a rendkívül szimpatikus egyén.

-Khm… Norina, ő itt Tomi az én… - kezdte a lány, elpirulva.

- Rájöttem kid! – válaszoltam unottan, szem forgatva. – szia, Tomi Norina vagyok. – mutatkoztam be újra.

Illedelmességet félretéve, egy laza bólintással nyugtázta, hogy megpróbálja memorizálni a nevem, és csak, hogy ne tűnjön neveletlennek, gyorsan hozzárakott egy „csá” –t. Nagyon szimpi a srác komolyan… Összenéztünk Majával. Úgy tűnik, ő nem kerül bemutatásra. Nem úgy ismerem, mint akinek segítség kell az ilyenekhez. Ujjaival hátrafésülte a haját, felöltötte legaranyosabb mosolyát, és nevét kiejtve a kezét nyújtotta a fiúnak. Tomi végigmérte a lányt, és vigyorogva mutatkozott be.

-         Majácskám, nem akarsz elmenni máshová? – kérdezte Enikő ingerülten.

-         Nem, itt tök jó!

-         Igazán? És ha felpofozlak is jó lesz?

Itt kezdetét vette egy kisebb vita. Mindenki szidott mindenkit. Nekem persze a barátaim oldalára kellett volna állnom, de tanácstalan voltam. Maja nem is volt olyan rossz társaság, csak ha Mátén nyomult. Amit szerintem már nem fog tenni, de ki tudja. Most viszont egész jól elvoltam vele, és remélem ez így is marad, mert barátokból sosem lehet sok. Enikőnek nem volt igaza, hiszen csak bemutatkozott. Szóval nem tudtam kinek a pártjára álljak.

Mire nagy nehezen eldöntöttem, hogy maradok a barátaimnál, véget ért a veszekedés, és mindenki ment az órájára.

Angolon kifaggattam Enikőt erről a srácról. Kiderült, hogy a bátyja egyik „az egész utca hallja, de azért titkos házibuliján” ismerte meg. Éppen lement ordítani, hogy kuss legyen ( na persze, higgyem is el, hogy Ő az ilyen buliknak nem az egyik főembere? Persze, az elefántok meg tudnak repülni há’ hogyne ) , amikor találkozott vele. A tömeg kidobása helyett, inkább lent maradt beszélgetni. Ennyi a nagy történetük, ami szerintem cseppet sem olyan romantikus, mint amilyennek előadta, de ha boldog…

A többi óra elég unalmasan telt, inkább csak a tanár beszélt mi meg hallgattuk. Rajzon le kellett rajzolnunk, a legjobb barátunkat.  Komoly dilemmába kerültem, mivel nekem kapásból volt hat legjobb barátom. Körbenéztem, és láttam a többieken, hogy ők se tudják, mi legyen. Végül körbeültünk, és elkezdődött a tárgyalás.

- Én Annát rajzolom, az biztos! –szögezte le Enikő.

- Én Enikőt! – mondta Anna. Olyan szép is a barátság.

- Stip-stop Barbi!!! – lökött félre Áron, és már el is kezdte tanulmányozni a lány pontos hajszínét. Vitába akartam szállni vele, de Barbi jelezte, hogy inkább ne. Hát jó.

Barbi Áront rajzolta, Enikő Annát és ez fordítva. Mindenki azt várta tőlem, hogy Mátét rajzoljam, de este gondolkoztam, hogy nem lehet a legjobb barátom, akibe szerelmes vagyok. Szóval ő kilőve. Viszont támadt egy remek ötletem, hogy kit lehetne.

A papír fölé görnyedtem, és elkezdtem alkotni. Először az arc formáját rajzoltam meg, majd a méz szőke hajtincseket. Aztán az arcot.

 Szokás szerint beadtuk a lapokat, és el kellett döntenünk kié hányas. Mint mindig, most is bőven volt min röhögnünk. Amikor én következtem, mindenki kérdőn nézett felém, mivel az osztályból senki sem hasonlított a rajzon lévő fiúra. Zavartan magyaráztam, hogy egy barátom, akit a kórházban ismertem meg. Úgy igazán senkit nem érdekelt, de azért még elmondtam, hogy Máté is ismeri, de nem kedveli.

Végre kicsöngettek. Széles mosollyal az arcomon siettem ki az iskolából, és a barátaimat meg sem várva futottam a buszig. Felpattantam, és leültem a szokásos négyes ülésünkbe. Kifulladva foglaltak helyet mellettem a többiek.

-         Te ilyenkor jól érzed magad? – kérdezte Enikő lihegve.

-         Persze! Na most mindenki csss mert telefonálok egyeet! – énekeltem vidáman.

Benyomtam a telefonomon a hívás gombot, és vártam.

-         Szia anya, izé, szóval nincs tanulni valónk úgyhogy egyből a fiúkhoz mennék ha nem baj.

-         Olyan nincs, hogy kilencedikben nincsen tanulni való!

-         De majd este… na..- nyújtottam meg az a betűt.

-         Sajnálom! Gyere haza most!!!

Szomorúan tettem le a telefont, és próbáltam bekapcsolódni a többiek beszélgetésébe. Áron és Barbi valami filmről áradoztak, amit a héten láttak a moziban.

A megállóban leszálltam, elköszöntem a lányoktól, és elindultam a ház felé. Beírtam a kódot, és beléptem a lépcsőházba. Felbaktattam a lakásunkba, és unottan köszöntem anyának. Beléptem a szobámba, ahol 2 fiú üvöltve rám vetette magát, és szorosan megöleltek. Kicsit hátrálni kezdtem, mire elengedtek. Hátat fordítottam és becsuktam az ajtót. Lassan megfordultam és sikongatni kezdtem. Egyenként megöleltem a két bolondot, majd elkezdtek mielőtt kérdezősködhettem volna, csikizni, én pedig vihogva elterültem a galéria alatti kanapén.

Ők is leültek, és kis idő múlva végleg felhagytak a csikicsatával.

Elmagyarázták, hogy Petit már egy hete ki kellett volna engedjék, de beteg lett az orvosa ezért nem mehetett haza amíg újra munkába nem jön a doktor úr és meg nem írja a zárójelentést. Egyébként, ha jól tudom tüdőgyulladása volt vagy mije. Máténak pedig raktak valami fásliszerű gipsz valamit ( nem nagyon tudtam megjegyezni a kimondhatatlan nevét ) és hazaengedték.

-És most akkor jóba vagytok? – kérdeztem feldobódva.

- Elviselem… - válaszolt Máté mire felnevettünk, és meglöktük egy kicsit.

Anya nem bírta tovább a tudatot, hogy a kicsi kislánya két fiúval van egyedül a szobájában, és benyitott. Semmi kopogás, semmi!

A kanapén ültem a két oldalamon a fiúkkal, és a laptopomon keresgéltünk filmeket.

- Khhmm… kértek valami nasit? Üdítőt? Külön székeket? – kérdezte, mi pedig hangos nevetésben törtünk ki.

Megbeszéltem anyuékkal, hogy most borzalmasan örülök a fiúknak, szóval mi lenne, ha nem rontanák el az örömömet, és kint maradnának a szobámból?

Visszamentem a szobába, és tovább nézegettük a filmcímeket. Végül egy horror mellett döntöttünk.

-  És ha én félni fogok? Titeket foglak nyaggatni!

-  Majd mi, a két hatalmas és erős medve megvédünk a gonosztól!

-  Inkább két hupikék törpike! – nevettem.

Egész délután nálam lógtak, aztán hazamentek tanulni, meg (leginkább) x-boxozni. Megbeszéltük, hogy holnap kipróbáljuk a Szondi utcában lévő új fagyizót.

Tanulás után kimentem a szüleimhez vacsorázni. Leültünk az asztalhoz, és jöhetett a faggatásom, arról, hogy milyen volt újra iskolában lenni. Igazából jobban élveztem a délutánt, mint az iskolában töltött időt, de természetesen az se volt rossz. Maja totálisan meglepett ma. Lehet, hogy mégse olyan rossz ember. És még Adriennt is visszajuttatta az intézetbe… remélem leszáll Mátéról, és akkor akár barátok is lehetünk. Sőt, ha nagyon jóban leszek vele, bemutatom Csokinak is, és akkor négyen tudnánk hülyéskedni. De ez egyenlőre még csak egy tipp a jövőre nézve. 

Szeptember 15. - Go home

Arra ébredtem, hogy valaki bámul. Lassan felnyitottam a szemem, és alaposan végigmértem rajongómat. Szőke haja volt és zöld szeme. Eléggé kócos volt, de neki még ez is jól állt. Na remek, most én bámulom... Zavartan feljebb csúsztam és ülő helyzetbe szenvedtem magam. Elmosolyodott. Látszólag tetszett neki a jelenet. Persze kevesebb macerával is meg tudtam volna oldani ezt a roppant bonyolult feladatot, de a kedves közönségem, rajta ült a takarómon. A francba, még mindig nézem. A fiú egyre szélesebb mosolyra húzta a száját.

Oldalra nyúltam egy kis vízért. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét. Akárhova mozdultam, a smaragdzöld szempár mindenhová követett.

- Mondták már neked, hogy nem a legjobb ismerkedési forma, ha addig bámulod a lányt, amíg hozzád nem szól? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A kezébe temette az arcát, úgy nevetett.

- Te mit szívsz?

Mi van??? Ez egy idióta de komolyan.

- Levegőt, basszus mit szívnék? - kérdeztem, egyre bunkóbb stílusban.

- Te a hasadon lévő vágással jöttél be ide, ugye? - kérdezte, beletörődve abba, hogy ha felakaszt, se fogom felismerni. Persze, csak ha ismerem.

- Igen!

- És, nem vagy amnéziás?

- Nem, és nem ért... - Hirtelen eszembe jutott minden. Egyszerűen nem értem, miért nem ismertem fel, finom barátomat - Csoki!!! - ugrottam a nyakába. Eszméletlenül megörültem neki.

Nem kicsit leptem meg az öleléssel, de annyira felvillanyozott a jelenléte.

Elmosolyodott, és viszonozta az ölelést. Kicsit eltolt magától, és csillogó szemmel mesélte:

- Képzeld az a kislány megkérdezte tőlem, hogy tudom-e  hova lett a virága. Elkezdtem neki magyarázni, hogy...  - kezdte el történetét.

- Elnézést drága lovag, de Norinához jöttem szóval tipli van! - szólalt meg Máté a hátunk mögül.

Felé néztünk.

Csoki felállt, és felmérve a helyzetet, bocsánatkérően nézett legjobb ( igen, most már ő a legjobb ) barátomra. Akibe egyben szerelmes is vagyok, szóval most nem tudom, hogy hogy lehet egyszerre a legjobb barátom, és a szerelmem is egyszerre, de mindegy.  Úgyse jönnék rá, szóval nem töröm rajta a fejem.

- Uhh... sajnálom Rómeó. Na csá, Nóri, majd még jövök. - köszönt el, és az ágyához sétált.

Máté leült mellém, és idegesen figyelt engem.

- Nóri... ez ari. Ki ez a szerencsétlen?

- 1. Csoki nem szerencsétlen. 2. Ez csak egy becézés, és igen, tényleg ari.

- 1. Áh... milyen bájos neve van... és de, az. 2. Szarkazmus volt, Norina!

Kisebb vita alakult ki köztünk, Csokit illetően. Nem nagyon kedvelte a srácot, pedig ha megpróbálna beszélni vele...

Már éppen nyerésre álltam, amikor bejött az orvosom, hogy leszedik a varratot, ma még bent tartanak, de holnap mehetek.

Na ez az, ami nem fog megtörténni! Nem hagyom itt Csokit, az biztos, és Mátét sem, az még biztosabb. Hiába tiltakoztam, érveltem, és könyörögtem,  akkor is muszáj volt vele mennem.

Felálltam, és alaposan végigmértem az orvosomat. Alig volt haja, ami volt is, az ősz volt. A korához képest nagyon fitt volt, és egész jól lereagálta a hisztimet. Csak állt, és mosolygott. Mikor egy pillanatra megálltam, halál nyugodt hangon beszélt hozzám, és azt magyarázta, hogy nem kell félni, jobb lesz, stb... 

Végül feladtam. Nagyot sóhajtottam, és a doki után mentem. Az ajtóban Máté elkapta a kezem. Magához húzott, és a fülembe súgta: Ne aggódj, ha megengedik, akkor bemegyek veled, ha nem, akkor kint foglak várni! 

Ez megnyugtatott. Lefagytam, és el is olvadtam. Ennyire erősen, még sosem éreztem, hogy szeretem. 

Újra elindultunk, ezúttal eljutottunk a halálom színteréig. Sokan mesélték már nekem, hogy a varrat kiszedése nagyon fáj. Nem is tudom, eleinte nagyon fájt, és csak erre tudtam gondolni, aztán eszembe jutott egy dolog, ami még jobban fájt. Már nagyjából 4-5 apja itt vagyunk Mátéval,  és egyik barátunk sem vette a fáradtságot, hogy felemelje a fenekét és feltegye a metróra. Ez még rosszabb érzés volt. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem hiszem el, hogy én mindig kifogom a kamu barátokat...

Egyébként amint elkezdtem ezen gondolkodni, már nem is éreztem a fájdalmas érintéseket. 

Mikor végeztünk, még egyszer, utoljára mindent megköszöntem az orvosomnak, és kiléptem az ajtón. Csoki a székeken ült, Máté pedig fel-le járkált, és amikor meglátott, rögtön odajött hozzám, és elkezdett kérdezősködni. Igazából nem tudtam mit, és hogyan csináltak, ezért csak azt meséltem el neki, amire még figyeltem. Nem akartam neki elmondani, hogy mennyire nem akarok visszamenni az iskolába, és nem, nem a tanulás miatt, hanem az ott lévő emberek miatt. Nekem ne örüljenek, amikor meglátnak, és ne magyarázzák, hogy ők jönni akartak, de nagyon sokat kellett tanulni bla bla bla... Egyszerűen nem voltam rájuk kíváncsi. Sokkal inkább maradtam volna itt a fiúkkal.

-          Itt vagy még, Norina? – lóbálta meg a kezét előttem Máté.

-         Mi? Ööö… Igen azt hiszem. Csak…  - próbáltam a lehető legnormálisabban válaszolni.

Máté belelátott a fejembe. Szomorúan nézett rám. Láttam rajta, hogy ez neki is nagyon fáj.

Boldogtalanságunk megtárgyalását, a szüleink szakították félbe. Ott volt anya, apa, az ő anyja, és az ő apja is. A szüleim a nyakamba ugrottak örömükben.

Miután elengedtek, Csoki rögtön pattant bemutatkozni. Nagyon izgultam, melyik nevével mutatkozik be.

-         Jó napot! A nevem  - itt rám pillantott, és apró mosolyra húzta a száját – Lord Forró Csokoládé.

Elkapott a nevetés. Ezt már nem lehet fokozni.

-         Ezt nem veszem be! Nem lehetsz Lord, nincs akcentusod, ergo, nem vagy angol!  - vezette le a dolgot, Máté szőke anyja. A hajszíne elárul mindent. Ja, hogy én is szőke vagyok? Hopp…

-         Ezt nem hiszem el! – fogta a fejét Csoki, és kicsit lehajolva, a vállamba temette az arcát. Közben mindenki nevetett.

Persze a nevét, még mindig nem tudtuk.

-         Norina, lennél szíves elmondani a barátod nevét? – szólalt meg apa, szórakozottan.

-         Öhm… Az a helyzet, hogy én sem tudom. Csoki és kész!

-         Máté?

-         Engem hagyjanak ezzel az idiótával. Szállj már le róla! – válaszolt, és egyetlen rántással elválasztotta a vállamtól, a rajtam csimpaszkodó fiút.

Pár órával később csak megtudtuk a nevét. Peti. Olyan tökéletesen illik rá, hogy inkább maradok a Csokinál.

Egyébként tényleg illik rá, de én már Csokoládénak szeretem. Meg amúgy is, így ismertem meg, ennyi!

Amint ezt megtudtuk, anyáék levezényeltek minket a parkolóba. Ezek szerint indulunk.

Bepattantunk a járműbe, ami azonnal padlógázzal indult neki a dombnak. Fájó szívvel néztem vissza barátaimra.

Megbeszéltem a szüleimmel, hogy minden nap iskola után egészen estig ott leszek a kórházban a fiúkkal. Persze csak tanulás után… Mindegy, gyorsan végzek. 

Petii: 

Szeptember 14. - Egy átvirrasztott éjszaka avagy FORRÓ CSOKI

Éjjel nem tudtam aludni. Csak forgolódtam a kényelmetlen matracon, ezzel felkeltve mindenkit, aki le tudta hunyni a szemét, és el tudott merülni a képzelet határtalan világában. Természetesen a nagy szenvedésemmel magamra tereltem a figyelmét, egy igencsak tettszetős hímegyednek is. Szőkésbarna haja, kuszán lógott smaragdzöld szemébe, mellyel engem pásztázott. Felültem az ágyon, és megköszörültem a torkomat. 

- Felébresztettelek? - kérdeztem. Elég béna kérdés, persze, hogy felébresztettem. De zavaromban csak ennyit tudtam kipréselni a torkomon. 

- Igen, és szerintem mindjárt hívnak Amerikából, azt ordítva: FOGJÁK MEG AZ ELEFÁNTOT!!! - mondta, miközben nagyot nyújtózott. 

- Nagyon vicces. - dobtam meg egy párnával, nevetve.

Itt, és most felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy bár a párna puha, más tárgyakkal való érintkezésével, nagyon nagy zajt tud csapni! 

Gondolom már sejtitek mitörtént... Eldobtam a kispárnám, nagyon magabiztosan, hiszen az én dobásaim mindig olyan "nagyok és erősek". Ahogy egyre közeledett a célhoz, kezdtem rájönni, hogy végre megtanultam dobni. Na igen... A lendület tökéletes, a magasság tökéletes, és még egyenes is! Hihetetlenül büszke mosollyal figyeltem, mint anya, az éppen járni tanuló gyermekét. A vigyor viszont az arcomra fagyott, amint megláttam, hol landolt a kicsike. Természetesen egy vázát döntöttem el, amiből kifolyt a víz, és még el is törött. 

Hangtalanul felsikoltottam, és befogtam a számat. Feltápászkodtam, és még mindig a beszélőkémre tapasztva kezem, így is biztosítva hangtalanságomat, odasétáltam a lekókadt, eltört virágokhoz. Leguggoltam, és intettem az ismeretlen fiúnak, hogy segítsen. Kuncogva lehajolt mellém, és elkezdte összeszedni a szilánkokat. Pechünkre egy alig négy éves kislány ajándékát sikerült tönkretennünk. 

Miután feltakarítottuk az éles darabokat, és a háborút is megélt virágokat, a víz eltüntetésén kezdtünk el agyalni. 

Már vagy tíz perce ott álltunk a kis tócsa felett, amikor tettestársam  visszament az ágyához, és egy félig teli fantásüveggel tért vissza. Unottan bámultam a jelenetet, ami egyre izgalmasabb lett, mert az üditőt nem meginni, hanem rázogatni (?) hozta. Ez egy idióta. 2 perc múlva elegem lett, az idegesítő hangból, és kikaptam a kezéből az üveget. Felháborodott pillantásokat, ideges tekinteteket kaptam tőle. Végül egy vállrándítás kíséretében, könnyen visszaszerezte fegyverét, és kibontotta. Remek... legalább szomjan nem hal. Mégnagyobb megdöbbenésemre, kihúzta a fiókot, és kotorászni kezdett benne, amíg nem talált egy üveg ásványvizet. Lecsavarta a kupakját, és elkezdte felhigítani az italát. Szigorú tekintettel koboztam el tőle a vizet, és tettem vissza a szekrénybe, mielőtt bárki is észreveszi, hogy ez a marha lop. Ismét lenéző pillantásokat kaptam, majd olyat tett, amitől végképp felment bennem a pumpa: elkezdte kilocsolni a sárgás undorító löttyöt, a víztócsába. Én megölöm!!! Némán elmutogattam neki a halálát, majd kihúztam a folyosóra.

A lehető leghallkabban ordítottam vele. Csak akkor értettem meg, mit csinált. Így olyan mintha bepisilt volna. Fantasztikus ( igen, ez egy szóvicc, ilyet is tudok ám ).

Elég érdekesen eshetett le a dolog, mivel az egyik pillanatban, magamból kikelve ordítottam vele, a másikban meg, két szó között, elkezdtem nevetni, és Isteníteni a fiút. 

Ha már lett egy kalandunk, gondoltam megkérdezem mi a neve. 

- És amúgy, - még mindig fuldokoltam. Valamiért annyira viccesnek tartottam, pedig éppenhogy humoros. - hogy hívnak?

Na, csak kinyögtem. 

- Ha elmondanám, nem lenne tökéletes az este. - mondta titokzatoskodva, mire még jobban nevetni kezdtem. 

- Te idióta vagy! Naa mond el. - kérleltem. 

- Tudom, hogy az vagyok, és soha nem fogom elmondani. 

- Muszáj!!! Naa... Én is elmondom.

Ezzel már valamit elértem nála. 

- Na jó. De csak mert érdekel a neved. Te kezded, és le is szúrhatsz, ha nem mondom el az enyémet. 

Ez már tetszett. Ha pedig csak átver, komolyan lenyakazom. 

- Nem ismersz te még engem... A nevem Norina.

- Jó napot hölgyem, mily bájos névvel rendelkezik. Az én becses nevem Lord forró csoki. Örülök az újdonsült ismeretségnek. - hajlongott. Megvártam amíg teljesen lehajol, és belevágtam egyet a hátába. 

- HÜLYE! 

Visszamentünk a kórterembe és szereztünk pénzt. Nem, nem azzal, hogy bementünk egy ajtón, hanem vettünk ki pénzt a tárcánkból. Így történt, hogy Forró csoki meghívott egy forró csokira. 

Leültünk a fotelekbe, és elkezdtünk beszélgetni. Mindenféle témát kiveséztünk, zenét, kajákat ( arról ódákat zengett ), és nagyjából úgy az egész életről. Meséltem neki a szülinapomat, amikor megleptek a srácok, és ő is mesélt az ő barátairól. Összességében, egész jól feloldódtam. Pedig az elején, nem kicsit voltam zavarban. A végén már az se idegesített, hogy nem tudom a nevét. Sőt, egészen tettszett ez a kamunév dolog. 

- Fiiiigyelj- nyújtottam meg jó hosszan az i betűt - nekem  is kéne egy ilyen név.

- Nekem meg egy emlékezet törlő, ami elfelejteti az igazi nevedet, ez a Dóri név szinte már az agyamba égett. - nevetett.

- Neked egy kötélre lenne szükséged, nem ilyen csodaszerekre. 

Akármennyit is szólogattunk be egymásnak, éreztem, hogy ez csak hülyéskedés. Nagyon megkedveltem Csokit. Remélem, nem engedik ki, amíg itt vagyok.

Hajnali négykor visszalopóztunk a szobába, és az ágyaink felé vettük az irányt.

Akkora szerencsétlenség mint én, nem sok létezik. Mentem vissza, és  tudtam, hogy ott van a tócsa, de mégis elcsúsztam. Hangos puffanással értem földet. Csoki felsegített, és megállapította, hogy nagyon haszontalan vagyok, mivel felitattam az alkotását.

Gyorsan megcsináltuk a kis tócsát, úgy ahogy volt, és lefeküdtünk aludni. 

szeptember 13. - az igazság

Kedves olvasók! 

Ebben a részben van egy SMS párbeszéd,amit elég érdekesen oldottam meg de remélem nyomon követhető. Amit                              ilyen színnel húztam ki, azt Norina, amit pedig                      ilyennel, azt Máté írta.

Köszönöm, hogy olvastok!!! 

                                                                               / Réka / 

Szeptember 11. - A meg nem érdemelt végzet

Reggel nyugtalanul ébredtem. Na meg persze álmosan. Este miután ( vagy az inkább már hajnal volt…) hazaértem,  laptopoztam kicsit. Nem bírtam aludni. Nem hagyott a tudat, hogy ott az a lány, beszélgettem vele egy kicsit, segítséget is hívtam, majd otthagytam. Erről is álmodtam egyébként. Csak már nem nagyon emlékszem… A lényege az volt, hogy visszamentünk, és ő már halott volt. A sarokban lebegett a szelleme, felénk indult, és engem azt hiszem meg is ölt.  Kiráz ettől az egésztől a hideg.

Gyorsan elkészültem, és lementem a ház elé. Máté, csak úgy, mint a múltkor, a lépcsőn ült. Fekete bőrdzsekijétől és egyszerű farmerjától, pocsolyává olvadtam.

-          -Szia. – üdvözöltem, és a kezemet nyújtottam felsegítés céljából.  

-          Jó reggelt! – köszönt ő is, és mosolyogva eltolta a karomat.

Felállt, és elindultunk a macskaköves, itt-ott olajfoltos úton.  Valami új sorozatról mesélt, de az én gondolataim is messze jártak, és szerintem az övéi is. Nem annyira messze, csak a Váci úton, egy kis panelház 666. pincéjében. Nem, nincs ennyi pince, csak valamiért össze vissza vannak a számok.  Odaértünk a buszmegállóba, és egy kedvetlen sziával köszöntöttük a barátainkat. Velünk ellentétben, Barbi és Enikő eszméletlen nagy boldogságban úsztak. Szőkés barna barátnőm azért, mert végre találkozhat Áron nővérével, és eltöltenek egy csajos délutánt, Enikő meg azért, mert randira hívta egy 10.-es nagyon menő és helyes fiú, akibe mellékesen, bele van esve. Körülöttünk mindenki nagyon happy volt, csak mi voltunk ilyen nyomottak. Persze, én se voltam szomorú, csak nagyon sajnáltam Adriennt.

Beértünk az iskolába. Rögtön a szekrényemhez siettem, és „hatalmas megdöbbenésemre” Máté követett. Kinyitottam a kis zug ajtaját, és kotorászni kezdtem benne. A fiú egy ideig szórakozottan nézett, de ahogy teltek a percek, egyre inkább kezdett értelmetlen fejet vágni.

-          -Figyelj… Nem akarok beleszólni, de mit csinálsz?!

-         - Keresek. Pszt!!!

Már javában ment az óra, mikor végre megtaláltam a lapot. Felmutattam a fény felé, és megpróbáltam elolvasni.

-          Mi ez? – kérdezte Máté kissé idegesen.

-        -  Ezt a kis szuvenírt, Maja fiókjából csórtam. – magyaráztam oda sem figyelve arra, hogy lógunk az óráról.

-         - Örülök. Vagyis… Mégsem! Mi az, hogy bármit is elhozol onnan? – üvöltött, mire lábujjhegyre álltam, és befogtam a száját.

-      -    Nem érted?! Erre láthatatlan tintával írtak. És miért írnának bármit is titkosítva? Csak azt, ami olyan fontos, és veszélyes, hogy nem szabad rajtuk kívül bárkinek is megtudnia. Na! Én most megtudom. Jössz?

Válasz helyett mellém lépett, és követett. Kimentünk az udvarra, és a Nap elé tettem a lapot. Alig olvashatóan volt rápingálva. Hivatalos iratok voltak átmásolva. Egyetlen mondatot tudtam csak kivenni az egészből:  1 ember halálát okozta.  Megborzongtam, és átadtam Máténak a furcsa irományt. Ő is csak azt az egy mondatot bírta elolvasni. Hirtelen elborult a tekintete, és széttépte a lapot. Összegyűrte egyetlen gombóccá, és kihajította a kukába.

-          -Te meg mit csinálsz?! – üvöltöttem le a fejét.

-   - Leállítok mindent! El kell felejtenünk azt a családot, Maját, a szüleit, a papírt, és legfőképpen ADRIENNT!!!

Nem szálltam vele vitába. Tudtam, hogy igaza van.

Visszamentünk a termekhez, és megvártuk amíg kicsöngettek. Nagyon szorítottam, de nem úsztuk meg a kötelező leszidást amiért nem voltunk órán. Mondjuk kicsit kevesebbet kaptunk, mert behazudtuk, hogy elaludtunk.

Elindultunk a rajzteremhez. Útközben Áron nyugtatta Barbit. Ha jól emlékszem, egyes lett a dolgozata. Mikor írtunk dolgozatot? Na mindegy…

Leültünk a helyünkre, és hallgattuk a szokásos vitákat. Enikő üvöltött Áronnal, mert szerinte rosszul nyugtat (?), Áron szerint Enikő nem érti ezt a művészetet. Barbi meg csak sírt. Elkezdődött az óra. Percre pontosan csöngetéskor, jött egy üzenet: Ugye ma is jöttök, és megmentetek?

Rögtön tudtam ki az. Megmutattam a mellettem unatkozó fiúnak, aki csak elvette a telefonomat, és zsebre vágta. Nem értem mi baja van. Oké, tényleg nagyon ijesztő amit találtunk, de ez nem ok arra, hogy ott hagyjuk szegény lányt a pincében. Ez nem normális! Szóvá is tettem Máténak a dolgot, de csak lecsittegett  azzal, hogy ne zavarjam, ő most alkot. Hát jó. Majd elmegyek egyedül. Nem kell ő oda.

Az órák lassan teltek. Egész nap csendben voltam.  A pillanatot vártam, hogy hazamehessek, és kiszabadíthassam szegényt.

Benyitottam a lakásunk ajtaján. Anya mosolygós arca fogadott. Valami rizst főzött. Az illata alapján nem nagyon szerettem volna megkóstolni.

Megpróbáltam minél gyorsabban, de biztosabban megtanulni mindent holnapra. Végül is, az írásbeli volt 2 óra ( a biosz nem nagyon megy ), a szóbeli pedig 1,5. Összességében este 7-re végeztem is mindennel. Átöltöztem a betörő ruhámba, és kiindultam a nappalin keresztül az ajtóhoz.  Már éppen üvölteni készültem, hogy elmentem, de anya hangja megelőzött.

-          Vacsorával mi lesz?

-          Ööö…  jó. Megyek!

Gyorsan beszaladtam az étkezőbe, és kisebb városi gyorsasági rekordot döntve ettem meg a furcsa húst a tapadós rizzsel.

Felpattantam, megköszöntem ezt a finom ételt, és rohantam is. Azt mondtam, hogy Majánál leszek, mert ez igaz is. Ergo, nem hazudtam. És legalább azzal nem kell foglalkoznom, hogy észben tartsam a hazugságomat. Csak azt nem tettem hozzá a dolgokhoz, hogy nem átmegyek, hanem betörök Majáékhoz, és nem filmezni, hanem, hogy kiszabadítsam a  fogvatartott ikertestvérét. Végül is majdnem ugyanaz... 

Elindultam a sötét utcában. Az utcalámpák gyöngén pislákoltak. Halk lépteim törték meg a... itt úgy kéne fojtatnom, hogy a csendet, de itt nincs csend. Az út tele van kocsikkal, villamosokkal és buszokkal. A járdán sem volt olyan sok hely. Szóval, halk lépteim megtörték a zajt.  

Felszálltam a metróra ami elrepít Majákhoz. 

Végig izgultam. Mikor végre leszálltam, felfutottam a mozgó lépcsőn, és körbe néztem. Befordultam jobbra, és rohantam a panelház felé. És vártam... Nem volt senki aki beengedne, végül egy idős nénike azt hitte valami lakó vagyok, és kinyitotta az ajtót.

Lementem a pincék felé. Odaálltam elé, és a számán gondolkoztam. 666… eszembe jutottak az ördögök, és démonok is. Aztán elkezdtem félni. Nagyjából 10 percig ácsorogtam a bejárat előtt, míg végül vettem egy nagy levegőt, és benyitottam. 

A lány a sarokban összekuporodva feküdt, és egy kést szorongatott. Közelebb léptem, és fölé hajoltam.  Kinyitotta a szemét. Véres volt. Ahogy az egész teste… 

-         Jól vagy? – kérdeztem megrökönyödve.

Hirtelen kihúzta az éles eszközt a hasából, és az belém döfte. Felsikítottam, és kiegyenesedtem.

Felállt. Bicegve elindult felém. Hátrálni kezdtem. Forgott velem a szoba. A lábaim összerogytak, és elterültem a földön. A szemem könnyes volt, és nehéz. Megállt a szédülésem, most új fájdalmak jöttek. A hasamból ömlött a vér. Egyre gyengébbnek éreztem magam. Elkezdett homályosodni a szoba. Az utolsó amit még emberi szemeimmel láttam, az Máté könny áztatta arca.

 A halál békés… 

Szeptember 10 éjszakája

Meredten bámultam a laptop képernyőjére. Megráztam a fejem, és lecsaptam a tetejét. Hátradőltem a matracon és a plafonra emeltem a tekintetemet. Gondolatok százai kavarogtak a fejemben. Nem tudtam eldönteni, hogy igaz- e ez a régi, megsemmisített cikk. Hosszas sokk után nagy lendületet véve felültem, és hangtalanul lesiettem a heverőmre. Leoltottam a nagy lámpát, és feloltottam az olvasót. Levittem a laptopot, és kutakodni kezdtem Majáék lakcíme után. Végül a facebook-on akadtam rá. Valaki, hogy képes nyugodtan aludni, mikor bármikor betörhetnek hozzá, mivel

semmilyen védettség nincs az adatain.

Az órára néztem. 23:18 perc.  A pizsamámat lecseréltem egy fekete nadrágra, és egy ugyanilyen színű bőrdzsekire. A hajamat felkötöttem, és a zsebembe csúsztattam a mobilomat. Kiosontam, és megnéztem, hogy a szüleim alvó üzemmódba kapcsoltak- e már. Éés igen!!! Némán örömködtem egy sort, majd kimentem a lakásból. Lebaktattam az utcára, és kicsit megrökönyödve néztem körbe. Üresek voltak az utak, néha- néha elsuhant  egy autó, de azon kívül halálos csönd volt. Lassan elindultam a Westend utcája felé. Út közben folyamatosan hátrapillantottam. Kicsit féltem, de hát mit vártam. Éjfélkor kiszökök tök egyedül az utcára, hogy  betörjek egy lány házába, aki 2 napja egy sikátorban fogva akart tartani. Remek terv. Még jó, hogy olyan "bátor " vagyok. De már kint vagyok, nem fogok visszamenni, hiszen majdnem ott vagyok. 

Végre odaértem az utcába. Kivettem a zsebemből a papírlapot amire felírtam a házszámot és a lakás számát. Odasétáltam az ajtóhoz, és vártam, hogy valami csoda folytán kinyíljon. Mert persze azt elfelejtettem, hogy ez nem a kertváros, hogy betöröd az ablakot és bent vagy. Kis idő múlva egy nem túl szomjas 20-as éveiben járó fiú és szintén ittas barátai jelentek meg. Többszöri próbálkozás után, végre kinyitották az ajtót. Gyorsan besiettem utánuk. Felmentem a lépcsőn, és megkerestem a 43-as lakást. Kivettem a hajamból a hullámcsatot, és pillanatok alatt kattant is a zár. A lehető legcsöndesebben lenyomtam a kilincset, és beléptem a helységbe. Szerencsémre már mindenki az igazak álmát aludta. Bekapcsoltam a telefonomon a segédfényt, és elkezdtem keresgélni. Kinyitottam minden fiókot, szekrényt, és ajtót. Végül egy mély lélegzetet véve benyitottam Maja szobájába. Békésen aludt. Odaléptem az éjjeliszekrényéhez és kutakodni kezdtem benne. Tele volt papírokkal. Mindegyiket tüzetesen átnéztem.  A legalsó fiók alján rátaláltam a keresett lapra. Ez volt ráírva:

Drága  testvérem! 

Ne haragudj a szüleinkre, én se teszem. Pedig nekem lenne rá okom. Élvezd az  életet, és a szabadságot! 

Szeretném megköszönni, amit  értem teszel. Köszönöm, hogy megtanítottál  írni, olvasni. Sajnos  többet nem nagyon tudunk találkozni. De  minden lehetőséget használjunk ki! Egyszer megszökök innen. 

                                                                                                                                                                      Testvéred, Adrienn abból a rohadt  pincéből

Furcsa érzés fogott el, miközben olvastam a levelet.  Minden erőmmel azon voltam, hogy ne sajnáljam ezt a lányt. Hiszen valami szörnyűséget követett el. Ezért került

 ( gondolom én, a kis naiv ) oda. Visszamentem a bejárathoz, és leemeltem  a tartóról az összes kulcsot. Zsebre vágtam, és kimentem a lépcsőházba. A pincék felé vettem az  irányt. Megkerestem az ő részüket. Minden kulcsot kipróbáltam.

Már éppen készültem idegbajt kapni, mikor az utolsó kulcs, nyitotta a kis kamrát. Leküzdve minden félelmemet, bementem. Egy alvó lányt láttam. Mikor meghallotta lépteim zaját, kinyitotta a szemeit, és kérdőn nézett rám. Feltápászkodott, és megragadta a vállamat. Megfordított a tengelyem körül, és mélyen a szemembe nézett.

-         Te meg ki vagy? – a hangja nagyon ijesztő volt. Rekedtes, és kislányosan vékony.

-         Szia… A nevem Norina! Nem akarlak bántani! – mutatkoztam be.

Az arcán valami mosolyszerű suhant át, majd egyetlen mozdulattal a padlóra küldött. Felocsúdva pillanatnyi megdöbbenésemből, rátámaszkodtam az alkalomra. Ekkor a lány felemelte a jobb lábát, és bemutatta a bordámnak. Felnyögtem, és az érintett részhez kaptam. Újra megrúgott, ezúttal a vállamat találta el.

-         Miért csinálod ezt? – nyöszörögtem.

-         Mert be vagyok ide zárva. Az egész napi ételem, 2 szelet kenyér, meg a csövekből kicsöpögő víz. És senkit sem érdekel, mit csinálnak ezek az elvetemültek! Hát akkor engem miért érdekeljen, ha agyonverek valakit? Senkiben sem bízhatok! 

-         De miért kell megverned? Nem én zártalak be ide.

-         De te is szabad vagy. Még hozzá a legrosszabb fajta. Boldog…

Elgondolkoztam. Rájöttem, hogy csak azt szeretné, ha valaki felfigyelne rá, és mivel van egy egypetéjű ikre, mindenki őt fogja hibáztatni. Körülnéznek a lakásban, és megtalálják. Végre kiszabadul. Okos…

-         Nézd... Én megértelek! Segíteni akarok!

-         Megértesz? Hah… Vicces! Fogalmad sincs, min mentem, és megyek is keresztül. Először is, sziámi ikrekként születtünk Majával. A szüleink csak egy gyereket akartak, így amikor szétválasztottak minket, engem ledugtak ide a pince mélyére. Az első pár hónapban mindenki gyanakodott, cikk is volt rólam, meg minden. De nem tudtak rájönni az igazságra. Az ostobák... Éjszakánként általában ki szoktak engedni, de a múltkori sikátoros ügy után, büntetésből 2 hétig nem engednek ki. A testvérem kiskorunkban esténként fent maradt, és az alap emberi műveltségekre megtanított. Miután megtanított olvasni, titokban hordta le nekem a könyveket. De egy idő után, már nem nagyon kötöttek le ezek a dolgok. Ahogy egyre nagyobb lettem, csak a kiutat kerestem. Párszor megpróbáltam éjszaka megszökni, de mindig be van kapcsolva a riasztó. Kivéve, ha bent hagynak. Ha 18 leszek, úgy is kiengednek. Ezt már kiskoromban elmondták. Csak előtte teljes személyazonosságot kell változtatnom, és egy hipnotizőrhöz is elvisznek, aki majd kitörli az emlékeimet. Már várom azt a pillanatot, amikor új emberként, frissen mosott aggyal szabadon kószálok a világban. De mondjuk iskolába se járok, szóval nem fogom sokra vinni. Valószínűleg valami pultos lány leszek egy leamortizálódott kocsmában. Megfogadtam, hogy mindent leírok egy lapra, amit magammal viszek. Ez már kész. Ez azért kell, mert ha valami csoda folytán sikerül a hipnotizálás, vissza tudjam olvasni, és le tudjam őket csukatni.

Csak álltam, és hallgattam a történetét. Ez rettenetes! Segítenem kell neki. Szorosan megöleltem, majd oldalra lépve felhívtam Mátét.

 -         Szia! Tudom, késő van, de el kell jönnöd a Westendhez. Mutatnom kell neked valamit, vagyis valakit. Segítened kell. – hadartam kétségbe esve.

-         Megyek, de minek?!

-         Mert! – és letettem.

Elköszöntem Adrienntől, és kimentem az utcára. A pláza előtt megálltam, és vártam. Reménykedtem benne, hogy Máté eljön, és nem alszik vissza. Körbenéztem. Rajtam, és néhány békésen szunyókáló hajléktalanon kívül üres volt az utca. Nem telt bele sok idő, a várva várt fiú is megjelent. Útközben próbáltam szó szerint elmesélni neki Adrienn szomorú életét. Nem nagyon hitt, nekem, de tudtam, ha meglátja a lányt, el fogja hinni. Először a lakásba vittem el, megmutattam neki az alvó Maját. Majd levezettem a pincébe is. Nem hitt a szemének. Leültünk a hideg padlóra, és elkezdtünk beszélgetni. Nagyjából hajnali 4-ig ott voltunk, majd elköszöntünk, és hazafelé sétáltunk.

-         Ez borzalmas. – állapította meg a mellettem baktató fiú.

-         Aha. Segítünk ugye?

-         Persze! – mondta a házunk elé érve, és megölelt.

Hangosan felszisszentem. Felhúzta a pólómat, és elszörnyedt arccal nézett hol a szemembe, hol a sebekre. Elengedte a pólót, és a fülembe súgta: Holnap találkozunk! Ezt pedig kezeld le. Hívj még reggel! 

Életem legborzalmasabb estéje!