Reggel ugyanarra az idegesítő hangra ébredtem, amire már 9 éve. Az
ébresztőórám anyukájának szidása után, felültem a matracon, és elkezdtem
nyomkodni a telefonomat. Felnéztem facebook-ra, ahol volt is egy ismerősnek
jelölésem. Kíváncsian nyitottam meg. Tóth Péter, azaz Csoki jelölt be. Rámentem
az adatlapjára, és megnyitottam a profilképét. A fotóról, egy kedves, és ami a
legfontosabb, eszméletlenül helyes fiú mosolygott vissza rám. Csak bámultam a
képet, és ha meguntam, átváltottam Mátééra. Egy idő után kezdtem már magamat is
szánalmasnak érezni, így leraktam a telefont, és lecsörtettem a galériáról.
Felnyitottam a szekrényemet, és dudorászva keresgéltem. Végül, egy fekete
nadrág, és egy lila csillagos, belebújós pulóver mellett döntöttem.
Kifésültem a hajam, megmosakodtam, felraktam egy kis alap sminket,
és már indultam is az iskolába. Nagy meglepetésemre, Enikő és Barbi nem egyedül
ácsorogtak, hanem egy igencsak szimpatikus fiú társaságában.
Udvariasan köszöntem nekik, majd a nevemet kiejtve, nyújtottam a
kezem a srácnak. Ő is ugyanígy tett, bár a nevét, már nem értettem, mert rögtön
elrántotta a kezét, és nekiesett Enikőnek. Nyalták-falták egymást, mi meg ott
álltunk, és nem tehettünk mást, néztük a jelenetet. Egyszer csak megcsörrent a
telefonom. Ismeretlen szám.
- Hello! - szóltam bele a készülékbe.
- Na szia, te lány! - hallottam a vonal másik végéből, egy ismerős
hangot.
- Jaj, szia Csoki. Honnan van meg a számom?
- Nem hagyott aludni, amíg meg nem adtam neki. - szólalt meg egy
harmadik személy. Jéghegyeket megolvasztó hangjáról rögtön felismertem
Mátét.
A buszon végig telefonáltam velük, ki is kellett hangosítanom
Áronnak, aki most azonnal meg akarta ismerni Csokit.
Egészen az iskoláig beszéltünk a fiúkkal, aztán letettük. Áron
egész első órában "arról a finom gyerek"-ről beszélt. Képtelen volt
megjegyezni a nevét.
Egyébként hiába célozgattam arra, hogy ki ez a srác, aki velünk
volt a buszmegállóban, valahogy senkinek se esett le a dolog, vagy csak nem
akartak válaszolni.
Második óránk kémia volt, a rettentően kedves osztályfőnökünkkel.
Nem sokat időztünk a folyosón, rögtön bementünk a terembe.
Leültünk a helyünkre és elkezdtünk beszélgetni. Áron átült Barbi mellé, aki már
a fiú puszta létezésétől is jobbkedvre derült. Olyan régen beszélgettünk csak
úgy, ketten. Lehet, hogy ez neki nem hiányzik annyira, de engem viszont nagyon
is zavar, hogy Áron ennyire… nem is tudom. Egyszerűen olyanok, mint akik
élnek-halnak egymásért, mégse járnak. Barbi pedig sose beszél nekem erről, és
ez az, ami zavar.
Mély merengésemből, az ofő ébresztett fel. Udvariasan megkérdezte
tőlem, hogy mi történt, miért nem voltam iskolában, és hogy van Máté.
Elmagyaráztam neki, hogy egyik este sétáltunk, és elestem az üvegszilánkokra, ő
pedig segített, és elszakadt valami ínszalag a lábában. Jó, nem az igazság, de
van hozzá köze. Egy kicsike, talán…
Rólam nagyjából 2 percet beszéltünk, majd rögtön áttértünk Mátéra.
Persze, ő érdekesebb téma.
Ez az óra, olyan beszélgetős lett.
A tesitermek felé baktatva valaki elkapta a kezemet, és
félrevonszolt.
Majával találtam szemben magam.
A szemembe nézett és aggódó tekintettel kérdezte:
- Jól vagy? – szinte
suttogott.
-Miért érdekel?
-Kérlek…- úgy
nézett rám, mint egy kölyök kutyus.
- Igen, jól vagyok.
– enyhültem meg.
- Máté?
- Ő is.
Lehajtottam
a fejem, és a földet kezdtem bámulni. Kis idő múlva, végre Maja törte meg a
csendet.
- Légy szíves ne
mondjátok el a rendőröknek a történteket! Adriennt visszajutattuk az intézetbe.
Bocsáss meg! – ölelt meg hirtelen. Viszonoztam az ölelést, és megnyugtattam,
hogy nem haragszom.
Elindultunk
az óránkra ahol szörnyen megkínoztak minket. Kicsöngőkor, mint akik most tértek
vissza a halálból, berontottunk az öltözőkbe. Gyorsan magunkra kaptuk a
ruháinkat, és kicsörtettünk a helységből. Az ajtóban, ugyanaz a fiú várt ránk, mint
reggel. Enikő visongva a nyakába ugrott, ezzel kilökve őt, egyensúlyából.
A
hatalmas örömködés után, végre mi is megtudhattuk, ki ez a rendkívül
szimpatikus egyén.
-Khm… Norina, ő
itt Tomi az én… - kezdte a lány, elpirulva.
- Rájöttem kid! – válaszoltam
unottan, szem forgatva. – szia, Tomi Norina vagyok. – mutatkoztam be újra.
Illedelmességet
félretéve, egy laza bólintással nyugtázta, hogy megpróbálja memorizálni a
nevem, és csak, hogy ne tűnjön neveletlennek, gyorsan hozzárakott egy „csá” –t.
Nagyon szimpi a srác komolyan… Összenéztünk Majával. Úgy tűnik, ő nem kerül
bemutatásra. Nem úgy ismerem, mint akinek segítség kell az ilyenekhez. Ujjaival
hátrafésülte a haját, felöltötte legaranyosabb mosolyát, és nevét kiejtve a kezét
nyújtotta a fiúnak. Tomi végigmérte a lányt, és vigyorogva mutatkozott be.
-
Majácskám, nem
akarsz elmenni máshová? – kérdezte Enikő ingerülten.
-
Nem, itt tök jó!
-
Igazán? És ha
felpofozlak is jó lesz?
Itt
kezdetét vette egy kisebb vita. Mindenki szidott mindenkit. Nekem persze a
barátaim oldalára kellett volna állnom, de tanácstalan voltam. Maja nem is volt
olyan rossz társaság, csak ha Mátén nyomult. Amit szerintem már nem fog tenni,
de ki tudja. Most viszont egész jól elvoltam vele, és remélem ez így is marad,
mert barátokból sosem lehet sok. Enikőnek nem volt igaza, hiszen csak
bemutatkozott. Szóval nem tudtam kinek a pártjára álljak.
Mire
nagy nehezen eldöntöttem, hogy maradok a barátaimnál, véget ért a veszekedés,
és mindenki ment az órájára.
Angolon
kifaggattam Enikőt erről a srácról. Kiderült, hogy a bátyja egyik „az egész
utca hallja, de azért titkos házibuliján” ismerte meg. Éppen lement ordítani,
hogy kuss legyen ( na persze, higgyem is el, hogy Ő az ilyen buliknak nem az
egyik főembere? Persze, az elefántok meg tudnak repülni há’ hogyne ) , amikor
találkozott vele. A tömeg kidobása helyett, inkább lent maradt beszélgetni.
Ennyi a nagy történetük, ami szerintem cseppet sem olyan romantikus, mint
amilyennek előadta, de ha boldog…
A
többi óra elég unalmasan telt, inkább csak a tanár beszélt mi meg hallgattuk. Rajzon
le kellett rajzolnunk, a legjobb barátunkat.
Komoly dilemmába kerültem, mivel nekem kapásból volt hat legjobb
barátom. Körbenéztem, és láttam a többieken, hogy ők se tudják, mi legyen.
Végül körbeültünk, és elkezdődött a tárgyalás.
- Én
Annát rajzolom, az biztos! –szögezte le Enikő.
- Én
Enikőt! – mondta Anna. Olyan szép is a barátság.
- Stip-stop
Barbi!!! – lökött félre Áron, és már el is kezdte tanulmányozni a lány pontos
hajszínét. Vitába akartam szállni vele, de Barbi jelezte, hogy inkább ne. Hát
jó.
Barbi
Áront rajzolta, Enikő Annát és ez fordítva. Mindenki azt várta tőlem, hogy
Mátét rajzoljam, de este gondolkoztam, hogy nem lehet a legjobb barátom, akibe
szerelmes vagyok. Szóval ő kilőve. Viszont támadt egy remek ötletem, hogy kit
lehetne.
A
papír fölé görnyedtem, és elkezdtem alkotni. Először az arc formáját rajzoltam
meg, majd a méz szőke hajtincseket. Aztán az arcot.
Szokás szerint beadtuk a lapokat, és el
kellett döntenünk kié hányas. Mint mindig, most is bőven volt min röhögnünk.
Amikor én következtem, mindenki kérdőn nézett felém, mivel az osztályból senki
sem hasonlított a rajzon lévő fiúra. Zavartan magyaráztam, hogy egy barátom,
akit a kórházban ismertem meg. Úgy igazán senkit nem érdekelt, de azért még
elmondtam, hogy Máté is ismeri, de nem kedveli.
Végre
kicsöngettek. Széles mosollyal az arcomon siettem ki az iskolából, és a
barátaimat meg sem várva futottam a buszig. Felpattantam, és leültem a szokásos
négyes ülésünkbe. Kifulladva foglaltak helyet mellettem a többiek.
-
Te
ilyenkor jól érzed magad? – kérdezte Enikő lihegve.
-
Persze!
Na most mindenki csss mert telefonálok egyeet! – énekeltem vidáman.
Benyomtam
a telefonomon a hívás gombot, és vártam.
-
Szia
anya, izé, szóval nincs tanulni valónk úgyhogy egyből a fiúkhoz mennék ha nem
baj.
-
Olyan
nincs, hogy kilencedikben nincsen tanulni való!
-
De
majd este… na..- nyújtottam meg az a betűt.
-
Sajnálom!
Gyere haza most!!!
Szomorúan
tettem le a telefont, és próbáltam bekapcsolódni a többiek beszélgetésébe. Áron
és Barbi valami filmről áradoztak, amit a héten láttak a moziban.
A
megállóban leszálltam, elköszöntem a lányoktól, és elindultam a ház felé.
Beírtam a kódot, és beléptem a lépcsőházba. Felbaktattam a lakásunkba, és
unottan köszöntem anyának. Beléptem a szobámba, ahol 2 fiú üvöltve rám vetette
magát, és szorosan megöleltek. Kicsit hátrálni kezdtem, mire elengedtek. Hátat
fordítottam és becsuktam az ajtót. Lassan megfordultam és sikongatni kezdtem.
Egyenként megöleltem a két bolondot, majd elkezdtek mielőtt kérdezősködhettem
volna, csikizni, én pedig vihogva elterültem a galéria alatti kanapén.
Ők
is leültek, és kis idő múlva végleg felhagytak a csikicsatával.
Elmagyarázták,
hogy Petit már egy hete ki kellett volna engedjék, de beteg lett az orvosa
ezért nem mehetett haza amíg újra munkába nem jön a doktor úr és meg nem írja a
zárójelentést. Egyébként, ha jól tudom tüdőgyulladása volt vagy mije. Máténak
pedig raktak valami fásliszerű gipsz valamit ( nem nagyon tudtam megjegyezni a
kimondhatatlan nevét ) és hazaengedték.
-És
most akkor jóba vagytok? – kérdeztem feldobódva.
- Elviselem…
- válaszolt Máté mire felnevettünk, és meglöktük egy kicsit.
Anya
nem bírta tovább a tudatot, hogy a kicsi kislánya két fiúval van egyedül a szobájában,
és benyitott. Semmi kopogás, semmi!
A
kanapén ültem a két oldalamon a fiúkkal, és a laptopomon keresgéltünk filmeket.
- Khhmm…
kértek valami nasit? Üdítőt? Külön székeket? – kérdezte, mi pedig hangos
nevetésben törtünk ki.
Megbeszéltem
anyuékkal, hogy most borzalmasan örülök a fiúknak, szóval mi lenne, ha nem
rontanák el az örömömet, és kint maradnának a szobámból?
Visszamentem
a szobába, és tovább nézegettük a filmcímeket. Végül egy horror mellett
döntöttünk.
- És
ha én félni fogok? Titeket foglak nyaggatni!
- Majd
mi, a két hatalmas és erős medve megvédünk a gonosztól!
- Inkább
két hupikék törpike! – nevettem.
Egész
délután nálam lógtak, aztán hazamentek tanulni, meg (leginkább) x-boxozni.
Megbeszéltük, hogy holnap kipróbáljuk a Szondi utcában lévő új fagyizót.
Tanulás
után kimentem a szüleimhez vacsorázni. Leültünk az asztalhoz, és jöhetett a
faggatásom, arról, hogy milyen volt újra iskolában lenni. Igazából jobban
élveztem a délutánt, mint az iskolában töltött időt, de természetesen az se
volt rossz. Maja totálisan meglepett ma. Lehet, hogy mégse olyan rossz ember.
És még Adriennt is visszajuttatta az intézetbe… remélem leszáll Mátéról, és
akkor akár barátok is lehetünk. Sőt, ha nagyon jóban leszek vele, bemutatom
Csokinak is, és akkor négyen tudnánk hülyéskedni. De ez egyenlőre még csak egy
tipp a jövőre nézve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése