2015. június 15., hétfő

Szeptember 16. - visszatérés az állatkertbe

Reggel ugyanarra az idegesítő hangra ébredtem, amire már 9 éve. Az ébresztőórám anyukájának szidása után, felültem a matracon, és elkezdtem nyomkodni a telefonomat. Felnéztem facebook-ra, ahol volt is egy ismerősnek jelölésem. Kíváncsian nyitottam meg. Tóth Péter, azaz Csoki jelölt be. Rámentem az adatlapjára, és megnyitottam a profilképét. A fotóról, egy kedves, és ami a legfontosabb, eszméletlenül helyes fiú mosolygott vissza rám. Csak bámultam a képet, és ha meguntam, átváltottam Mátééra. Egy idő után kezdtem már magamat is szánalmasnak érezni, így leraktam a telefont, és lecsörtettem a galériáról. Felnyitottam a szekrényemet, és dudorászva keresgéltem. Végül, egy fekete nadrág, és egy lila csillagos, belebújós pulóver mellett döntöttem. 
Kifésültem a hajam, megmosakodtam, felraktam egy kis alap sminket, és már indultam is az iskolába. Nagy meglepetésemre, Enikő és Barbi nem egyedül ácsorogtak, hanem egy igencsak szimpatikus fiú társaságában. 
Udvariasan köszöntem nekik, majd a nevemet kiejtve, nyújtottam a kezem a srácnak. Ő is ugyanígy tett, bár a nevét, már nem értettem, mert rögtön elrántotta a kezét, és nekiesett Enikőnek. Nyalták-falták egymást, mi meg ott álltunk, és nem tehettünk mást, néztük a jelenetet. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. 
- Hello! - szóltam bele a készülékbe.
- Na szia, te lány! - hallottam a vonal másik végéből, egy ismerős hangot.
- Jaj, szia Csoki. Honnan van meg a számom? 
- Nem hagyott aludni, amíg meg nem adtam neki. - szólalt meg egy harmadik személy. Jéghegyeket megolvasztó hangjáról rögtön felismertem Mátét. 
A buszon végig telefonáltam velük, ki is kellett hangosítanom Áronnak, aki most azonnal meg akarta ismerni Csokit. 
Egészen az iskoláig beszéltünk a fiúkkal, aztán letettük. Áron egész első órában "arról a finom gyerek"-ről beszélt. Képtelen volt megjegyezni a nevét.
Egyébként hiába célozgattam arra, hogy ki ez a srác, aki velünk volt a buszmegállóban, valahogy senkinek se esett le a dolog, vagy csak nem akartak válaszolni. 
Második óránk kémia volt, a rettentően kedves osztályfőnökünkkel.
Nem sokat időztünk a folyosón, rögtön bementünk a terembe. Leültünk a helyünkre és elkezdtünk beszélgetni. Áron átült Barbi mellé, aki már a fiú puszta létezésétől is jobbkedvre derült. Olyan régen beszélgettünk csak úgy, ketten. Lehet, hogy ez neki nem hiányzik annyira, de engem viszont nagyon is zavar, hogy Áron ennyire… nem is tudom. Egyszerűen olyanok, mint akik élnek-halnak egymásért, mégse járnak. Barbi pedig sose beszél nekem erről, és ez az, ami zavar.
Mély merengésemből, az ofő ébresztett fel. Udvariasan megkérdezte tőlem, hogy mi történt, miért nem voltam iskolában, és hogy van Máté. Elmagyaráztam neki, hogy egyik este sétáltunk, és elestem az üvegszilánkokra, ő pedig segített, és elszakadt valami ínszalag a lábában. Jó, nem az igazság, de van hozzá köze. Egy kicsike, talán…
Rólam nagyjából 2 percet beszéltünk, majd rögtön áttértünk Mátéra. Persze, ő érdekesebb téma.
Ez az óra, olyan beszélgetős lett.
A tesitermek felé baktatva valaki elkapta a kezemet, és félrevonszolt.
Majával találtam szemben magam.  A szemembe nézett és aggódó tekintettel kérdezte:
- Jól vagy? – szinte suttogott.
-Miért érdekel?
-Kérlek…- úgy nézett rám, mint egy kölyök kutyus.
-  Igen, jól vagyok. – enyhültem meg.
-  Máté?
- Ő is.
Lehajtottam a fejem, és a földet kezdtem bámulni. Kis idő múlva, végre Maja törte meg a csendet.
- Légy szíves ne mondjátok el a rendőröknek a történteket! Adriennt visszajutattuk az intézetbe. Bocsáss meg! – ölelt meg hirtelen. Viszonoztam az ölelést, és megnyugtattam, hogy nem haragszom. 
Elindultunk az óránkra ahol szörnyen megkínoztak minket. Kicsöngőkor, mint akik most tértek vissza a halálból, berontottunk az öltözőkbe. Gyorsan magunkra kaptuk a ruháinkat, és kicsörtettünk a helységből. Az ajtóban, ugyanaz a fiú várt ránk, mint reggel. Enikő visongva a nyakába ugrott, ezzel kilökve őt, egyensúlyából.
A hatalmas örömködés után, végre mi is megtudhattuk, ki ez a rendkívül szimpatikus egyén.
-Khm… Norina, ő itt Tomi az én… - kezdte a lány, elpirulva.
- Rájöttem kid! – válaszoltam unottan, szem forgatva. – szia, Tomi Norina vagyok. – mutatkoztam be újra.
Illedelmességet félretéve, egy laza bólintással nyugtázta, hogy megpróbálja memorizálni a nevem, és csak, hogy ne tűnjön neveletlennek, gyorsan hozzárakott egy „csá” –t. Nagyon szimpi a srác komolyan… Összenéztünk Majával. Úgy tűnik, ő nem kerül bemutatásra. Nem úgy ismerem, mint akinek segítség kell az ilyenekhez. Ujjaival hátrafésülte a haját, felöltötte legaranyosabb mosolyát, és nevét kiejtve a kezét nyújtotta a fiúnak. Tomi végigmérte a lányt, és vigyorogva mutatkozott be.
-         Majácskám, nem akarsz elmenni máshová? – kérdezte Enikő ingerülten.
-         Nem, itt tök jó!
-         Igazán? És ha felpofozlak is jó lesz?
Itt kezdetét vette egy kisebb vita. Mindenki szidott mindenkit. Nekem persze a barátaim oldalára kellett volna állnom, de tanácstalan voltam. Maja nem is volt olyan rossz társaság, csak ha Mátén nyomult. Amit szerintem már nem fog tenni, de ki tudja. Most viszont egész jól elvoltam vele, és remélem ez így is marad, mert barátokból sosem lehet sok. Enikőnek nem volt igaza, hiszen csak bemutatkozott. Szóval nem tudtam kinek a pártjára álljak.
Mire nagy nehezen eldöntöttem, hogy maradok a barátaimnál, véget ért a veszekedés, és mindenki ment az órájára.
Angolon kifaggattam Enikőt erről a srácról. Kiderült, hogy a bátyja egyik „az egész utca hallja, de azért titkos házibuliján” ismerte meg. Éppen lement ordítani, hogy kuss legyen ( na persze, higgyem is el, hogy Ő az ilyen buliknak nem az egyik főembere? Persze, az elefántok meg tudnak repülni há’ hogyne ) , amikor találkozott vele. A tömeg kidobása helyett, inkább lent maradt beszélgetni. Ennyi a nagy történetük, ami szerintem cseppet sem olyan romantikus, mint amilyennek előadta, de ha boldog…
A többi óra elég unalmasan telt, inkább csak a tanár beszélt mi meg hallgattuk. Rajzon le kellett rajzolnunk, a legjobb barátunkat.  Komoly dilemmába kerültem, mivel nekem kapásból volt hat legjobb barátom. Körbenéztem, és láttam a többieken, hogy ők se tudják, mi legyen. Végül körbeültünk, és elkezdődött a tárgyalás.
- Én Annát rajzolom, az biztos! –szögezte le Enikő.
- Én Enikőt! – mondta Anna. Olyan szép is a barátság.
- Stip-stop Barbi!!! – lökött félre Áron, és már el is kezdte tanulmányozni a lány pontos hajszínét. Vitába akartam szállni vele, de Barbi jelezte, hogy inkább ne. Hát jó.
Barbi Áront rajzolta, Enikő Annát és ez fordítva. Mindenki azt várta tőlem, hogy Mátét rajzoljam, de este gondolkoztam, hogy nem lehet a legjobb barátom, akibe szerelmes vagyok. Szóval ő kilőve. Viszont támadt egy remek ötletem, hogy kit lehetne.
A papír fölé görnyedtem, és elkezdtem alkotni. Először az arc formáját rajzoltam meg, majd a méz szőke hajtincseket. Aztán az arcot.
 Szokás szerint beadtuk a lapokat, és el kellett döntenünk kié hányas. Mint mindig, most is bőven volt min röhögnünk. Amikor én következtem, mindenki kérdőn nézett felém, mivel az osztályból senki sem hasonlított a rajzon lévő fiúra. Zavartan magyaráztam, hogy egy barátom, akit a kórházban ismertem meg. Úgy igazán senkit nem érdekelt, de azért még elmondtam, hogy Máté is ismeri, de nem kedveli.
Végre kicsöngettek. Széles mosollyal az arcomon siettem ki az iskolából, és a barátaimat meg sem várva futottam a buszig. Felpattantam, és leültem a szokásos négyes ülésünkbe. Kifulladva foglaltak helyet mellettem a többiek.
-         Te ilyenkor jól érzed magad? – kérdezte Enikő lihegve.
-         Persze! Na most mindenki csss mert telefonálok egyeet! – énekeltem vidáman.
Benyomtam a telefonomon a hívás gombot, és vártam.
-         Szia anya, izé, szóval nincs tanulni valónk úgyhogy egyből a fiúkhoz mennék ha nem baj.
-         Olyan nincs, hogy kilencedikben nincsen tanulni való!
-         De majd este… na..- nyújtottam meg az a betűt.
-         Sajnálom! Gyere haza most!!!
Szomorúan tettem le a telefont, és próbáltam bekapcsolódni a többiek beszélgetésébe. Áron és Barbi valami filmről áradoztak, amit a héten láttak a moziban.
A megállóban leszálltam, elköszöntem a lányoktól, és elindultam a ház felé. Beírtam a kódot, és beléptem a lépcsőházba. Felbaktattam a lakásunkba, és unottan köszöntem anyának. Beléptem a szobámba, ahol 2 fiú üvöltve rám vetette magát, és szorosan megöleltek. Kicsit hátrálni kezdtem, mire elengedtek. Hátat fordítottam és becsuktam az ajtót. Lassan megfordultam és sikongatni kezdtem. Egyenként megöleltem a két bolondot, majd elkezdtek mielőtt kérdezősködhettem volna, csikizni, én pedig vihogva elterültem a galéria alatti kanapén.
Ők is leültek, és kis idő múlva végleg felhagytak a csikicsatával.
Elmagyarázták, hogy Petit már egy hete ki kellett volna engedjék, de beteg lett az orvosa ezért nem mehetett haza amíg újra munkába nem jön a doktor úr és meg nem írja a zárójelentést. Egyébként, ha jól tudom tüdőgyulladása volt vagy mije. Máténak pedig raktak valami fásliszerű gipsz valamit ( nem nagyon tudtam megjegyezni a kimondhatatlan nevét ) és hazaengedték.
-És most akkor jóba vagytok? – kérdeztem feldobódva.
- Elviselem… - válaszolt Máté mire felnevettünk, és meglöktük egy kicsit.
Anya nem bírta tovább a tudatot, hogy a kicsi kislánya két fiúval van egyedül a szobájában, és benyitott. Semmi kopogás, semmi!
A kanapén ültem a két oldalamon a fiúkkal, és a laptopomon keresgéltünk filmeket.
- Khhmm… kértek valami nasit? Üdítőt? Külön székeket? – kérdezte, mi pedig hangos nevetésben törtünk ki.
Megbeszéltem anyuékkal, hogy most borzalmasan örülök a fiúknak, szóval mi lenne, ha nem rontanák el az örömömet, és kint maradnának a szobámból?
Visszamentem a szobába, és tovább nézegettük a filmcímeket. Végül egy horror mellett döntöttünk.
-  És ha én félni fogok? Titeket foglak nyaggatni!
-  Majd mi, a két hatalmas és erős medve megvédünk a gonosztól!
-  Inkább két hupikék törpike! – nevettem.
Egész délután nálam lógtak, aztán hazamentek tanulni, meg (leginkább) x-boxozni. Megbeszéltük, hogy holnap kipróbáljuk a Szondi utcában lévő új fagyizót.

Tanulás után kimentem a szüleimhez vacsorázni. Leültünk az asztalhoz, és jöhetett a faggatásom, arról, hogy milyen volt újra iskolában lenni. Igazából jobban élveztem a délutánt, mint az iskolában töltött időt, de természetesen az se volt rossz. Maja totálisan meglepett ma. Lehet, hogy mégse olyan rossz ember. És még Adriennt is visszajuttatta az intézetbe… remélem leszáll Mátéról, és akkor akár barátok is lehetünk. Sőt, ha nagyon jóban leszek vele, bemutatom Csokinak is, és akkor négyen tudnánk hülyéskedni. De ez egyenlőre még csak egy tipp a jövőre nézve. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése