Szeptember 15. - Go home

Arra ébredtem, hogy valaki bámul. Lassan felnyitottam a szemem, és alaposan végigmértem rajongómat. Szőke haja volt és zöld szeme. Eléggé kócos volt, de neki még ez is jól állt. Na remek, most én bámulom... Zavartan feljebb csúsztam és ülő helyzetbe szenvedtem magam. Elmosolyodott. Látszólag tetszett neki a jelenet. Persze kevesebb macerával is meg tudtam volna oldani ezt a roppant bonyolult feladatot, de a kedves közönségem, rajta ült a takarómon. A francba, még mindig nézem. A fiú egyre szélesebb mosolyra húzta a száját.

Oldalra nyúltam egy kis vízért. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét. Akárhova mozdultam, a smaragdzöld szempár mindenhová követett.

- Mondták már neked, hogy nem a legjobb ismerkedési forma, ha addig bámulod a lányt, amíg hozzád nem szól? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A kezébe temette az arcát, úgy nevetett.

- Te mit szívsz?

Mi van??? Ez egy idióta de komolyan.

- Levegőt, basszus mit szívnék? - kérdeztem, egyre bunkóbb stílusban.

- Te a hasadon lévő vágással jöttél be ide, ugye? - kérdezte, beletörődve abba, hogy ha felakaszt, se fogom felismerni. Persze, csak ha ismerem.

- Igen!

- És, nem vagy amnéziás?

- Nem, és nem ért... - Hirtelen eszembe jutott minden. Egyszerűen nem értem, miért nem ismertem fel, finom barátomat - Csoki!!! - ugrottam a nyakába. Eszméletlenül megörültem neki.

Nem kicsit leptem meg az öleléssel, de annyira felvillanyozott a jelenléte.

Elmosolyodott, és viszonozta az ölelést. Kicsit eltolt magától, és csillogó szemmel mesélte:

- Képzeld az a kislány megkérdezte tőlem, hogy tudom-e  hova lett a virága. Elkezdtem neki magyarázni, hogy...  - kezdte el történetét.

- Elnézést drága lovag, de Norinához jöttem szóval tipli van! - szólalt meg Máté a hátunk mögül.

Felé néztünk.

Csoki felállt, és felmérve a helyzetet, bocsánatkérően nézett legjobb ( igen, most már ő a legjobb ) barátomra. Akibe egyben szerelmes is vagyok, szóval most nem tudom, hogy hogy lehet egyszerre a legjobb barátom, és a szerelmem is egyszerre, de mindegy.  Úgyse jönnék rá, szóval nem töröm rajta a fejem.

- Uhh... sajnálom Rómeó. Na csá, Nóri, majd még jövök. - köszönt el, és az ágyához sétált.

Máté leült mellém, és idegesen figyelt engem.

- Nóri... ez ari. Ki ez a szerencsétlen?

- 1. Csoki nem szerencsétlen. 2. Ez csak egy becézés, és igen, tényleg ari.

- 1. Áh... milyen bájos neve van... és de, az. 2. Szarkazmus volt, Norina!

Kisebb vita alakult ki köztünk, Csokit illetően. Nem nagyon kedvelte a srácot, pedig ha megpróbálna beszélni vele...

Már éppen nyerésre álltam, amikor bejött az orvosom, hogy leszedik a varratot, ma még bent tartanak, de holnap mehetek.

Na ez az, ami nem fog megtörténni! Nem hagyom itt Csokit, az biztos, és Mátét sem, az még biztosabb. Hiába tiltakoztam, érveltem, és könyörögtem,  akkor is muszáj volt vele mennem.

Felálltam, és alaposan végigmértem az orvosomat. Alig volt haja, ami volt is, az ősz volt. A korához képest nagyon fitt volt, és egész jól lereagálta a hisztimet. Csak állt, és mosolygott. Mikor egy pillanatra megálltam, halál nyugodt hangon beszélt hozzám, és azt magyarázta, hogy nem kell félni, jobb lesz, stb... 

Végül feladtam. Nagyot sóhajtottam, és a doki után mentem. Az ajtóban Máté elkapta a kezem. Magához húzott, és a fülembe súgta: Ne aggódj, ha megengedik, akkor bemegyek veled, ha nem, akkor kint foglak várni! 

Ez megnyugtatott. Lefagytam, és el is olvadtam. Ennyire erősen, még sosem éreztem, hogy szeretem. 

Újra elindultunk, ezúttal eljutottunk a halálom színteréig. Sokan mesélték már nekem, hogy a varrat kiszedése nagyon fáj. Nem is tudom, eleinte nagyon fájt, és csak erre tudtam gondolni, aztán eszembe jutott egy dolog, ami még jobban fájt. Már nagyjából 4-5 apja itt vagyunk Mátéval,  és egyik barátunk sem vette a fáradtságot, hogy felemelje a fenekét és feltegye a metróra. Ez még rosszabb érzés volt. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem hiszem el, hogy én mindig kifogom a kamu barátokat...

Egyébként amint elkezdtem ezen gondolkodni, már nem is éreztem a fájdalmas érintéseket. 

Mikor végeztünk, még egyszer, utoljára mindent megköszöntem az orvosomnak, és kiléptem az ajtón. Csoki a székeken ült, Máté pedig fel-le járkált, és amikor meglátott, rögtön odajött hozzám, és elkezdett kérdezősködni. Igazából nem tudtam mit, és hogyan csináltak, ezért csak azt meséltem el neki, amire még figyeltem. Nem akartam neki elmondani, hogy mennyire nem akarok visszamenni az iskolába, és nem, nem a tanulás miatt, hanem az ott lévő emberek miatt. Nekem ne örüljenek, amikor meglátnak, és ne magyarázzák, hogy ők jönni akartak, de nagyon sokat kellett tanulni bla bla bla... Egyszerűen nem voltam rájuk kíváncsi. Sokkal inkább maradtam volna itt a fiúkkal.

-          Itt vagy még, Norina? – lóbálta meg a kezét előttem Máté.

-         Mi? Ööö… Igen azt hiszem. Csak…  - próbáltam a lehető legnormálisabban válaszolni.

Máté belelátott a fejembe. Szomorúan nézett rám. Láttam rajta, hogy ez neki is nagyon fáj.

Boldogtalanságunk megtárgyalását, a szüleink szakították félbe. Ott volt anya, apa, az ő anyja, és az ő apja is. A szüleim a nyakamba ugrottak örömükben.

Miután elengedtek, Csoki rögtön pattant bemutatkozni. Nagyon izgultam, melyik nevével mutatkozik be.

-         Jó napot! A nevem  - itt rám pillantott, és apró mosolyra húzta a száját – Lord Forró Csokoládé.

Elkapott a nevetés. Ezt már nem lehet fokozni.

-         Ezt nem veszem be! Nem lehetsz Lord, nincs akcentusod, ergo, nem vagy angol!  - vezette le a dolgot, Máté szőke anyja. A hajszíne elárul mindent. Ja, hogy én is szőke vagyok? Hopp…

-         Ezt nem hiszem el! – fogta a fejét Csoki, és kicsit lehajolva, a vállamba temette az arcát. Közben mindenki nevetett.

Persze a nevét, még mindig nem tudtuk.

-         Norina, lennél szíves elmondani a barátod nevét? – szólalt meg apa, szórakozottan.

-         Öhm… Az a helyzet, hogy én sem tudom. Csoki és kész!

-         Máté?

-         Engem hagyjanak ezzel az idiótával. Szállj már le róla! – válaszolt, és egyetlen rántással elválasztotta a vállamtól, a rajtam csimpaszkodó fiút.

Pár órával később csak megtudtuk a nevét. Peti. Olyan tökéletesen illik rá, hogy inkább maradok a Csokinál.

Egyébként tényleg illik rá, de én már Csokoládénak szeretem. Meg amúgy is, így ismertem meg, ennyi!

Amint ezt megtudtuk, anyáék levezényeltek minket a parkolóba. Ezek szerint indulunk.

Bepattantunk a járműbe, ami azonnal padlógázzal indult neki a dombnak. Fájó szívvel néztem vissza barátaimra.

Megbeszéltem a szüleimmel, hogy minden nap iskola után egészen estig ott leszek a kórházban a fiúkkal. Persze csak tanulás után… Mindegy, gyorsan végzek. 

Petii: