Szeptember 17. - különös idegen

Lassan kinyitottam a szemem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. Az óra épphogy átváltott hat órára. Keserves sóhajok kíséretében lecsoszogtam a lépcsőn, és egy törülközőt a kezembe kapva, bevonultam a fürdőszobába.  Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a csapot, majd eltorzult arccal tértem ki a vízsugár elől.

                                                                               ****

A hajamat törölgetve néztem magamat a tükörben. Nedves fürtjeim lazán omlottak a vállamra. Előkaptam egy hajszárítót és villámgyorsan szárazra varázsoltam a hajam.

Kiléptem a fürdőből, és felkaptam egy sima farmert meg egy egyszerű pólót. Fogat mostam, és feltettem egy alap sminket.

A táskámat a vállamra kapva kicsörtettem a szobámból. A szüleim hangját hallottam kiszűrődni a szobájukból. Mit keresnek ezek itthon? Halk léptekkel közeledtem a szoba felé, majd benyitottam.

Anya az ágyon ült, egy hatalmas kupac édességhegy közepén. Apa a falhoz simulva próbálta nyugtatni, de csak ideges pillantásokat, és rengeteg díszpárna röpködését kapta.

-Ööö… izé… hát szóval… én megyek, sziasztok!  –  felvontam a szemöldököm, és próbáltam leplezni pillanatnyi zavaromat.

 Megperdültem a tengelyem körül, és gyors léptekkel hagytam el a lakásunkat.

Az agyam pörgött. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy mi baja lehet anyunak, és miért haragszik apára. Eszembe jutott anya kisírt szeme, és szomorú, rideg tekintete. Bár nem mondta ki, de arcáról a gyűlölet sugárzott. Korábban sosem láttam ilyennek. Szinte undorodott az embertől, akit egykor mindennél jobban szeretett. Vajon apa mit tett, amivel ennyire feldühítette?

-          …és akkor azt mondta szeret! – ömlengett Enikő, hatalmas mosollyal az arcán.

-          Értem… tényleg… nagyon jó fejnek tűnik a srác! – sütötte le a szemét legjobb barátnőm.

Próbálta palástolni érzéseit, de az arcáról sütött a féltékenység.

Mindketten engem bámultak. Tudtam, hogy kiről van szó, és azt is tudtam, hogy kompenzálnom kell Barbi rideg viselkedését, mégsem jutott eszembe semmi, amit jónak láttam volna kimondani. Semmi pozitívat nem tudtam róla mondani. Szerintem nagyobb a kisujja, mint az agya, és rendkívül bunkó a stílusa. Ezt persze mégsem mondhattam neki, ezért csak felöltöttem egy mesterkélt mosolyt.

-          Nagyon örülök nektek! Igazán aranyos srácnak tűnik. – a hangom egy pillanatra sem remegett meg.

Először furcsán végigmért, majd nevetve a nyakamba borult. Meglepve viszonoztam az ölelést.

-          Legalább az egyik barátnőm örül a boldogságomnak… - mondta szúrós szemmel nézve Barbira.  Rögtön megsajnáltam, és oldva a feszültséget, felnevettem. Most én kaptam lenéző pillantásokat, úgyhogy rögtön csendben maradtam.

-          De ott van Anna is. – próbálkozott Áron, miközben arrébb tolta a mellettem ücsörgő Barbit.

-          Jó, de ő  a legjobb barátnőm, neki MUSZÁJ örülnie! – szögezte le, majd összemosolygott Annával. Szerintem ez elég gyerekes… 

-          Hé! Ne Barbus érezze magát rosszul, mert TE imádsz egy olyan kretén gyereket. Inkább nézz magadba! Rákényszeríted, hogy örüljön, és persze, gondolom, egy része örül is! A másik része, meg ugyanúgy látja Tomit, mint mindenki. Csak ő ki is mutatja! – csattant fel Áron, és fél karjával átölelte, a mellette szomorkodó lányt. A tenyerébe temette arcát, szőkésbarna haja, fátyolként omlott a vállára. – Nem akarsz mondani neki valamit?

-          Nincs mit mondanom! – mélykék szemében a düh szikrája táncolt.

Áron karon ragadta Barbit, és idegesen elviharzottak a hátsó ülésekre.

Első órára, már csak 4-en mentünk. Leültünk a szokott helyünkre, és vártuk, hogy a matektanárunk, kiossza a dolgozatokat.  Miri néni (valamiért elvárja, hogy így hívjuk… hát nem tudom, hogy neki mi tetszik annyira ebben a megnevezésben, de engem személy szerint, kiráz tőle a hideg) göndör haját hátradobva pillantott az ajtó felé, ahol az igazgató úr várakozott. Egy szó nélkül odament Enikő padjához, a fülébe súgott valamit, majd aprót biccentett a tanári felé. Aggódva néztem utána, de nem volt sok időm a sajnálkozásra, mert a tanárnő már le is tette elém a lapokat. Megráztam a fejem, és egy tollal elkezdtem ütögetni a tolltartóm tetejét. Persze ez a hang, elég idegesítő volt a körülöttem levők számára, így elég hamar abbahagytam.  Belekezdtem az első feladatba (a belekezdtem túlzás, mondjuk úgy, már nem az egész lapot, hanem csak a lap tetejét bámultam). Óra felénél rá kellett jönnöm, hogy a matekot, mint nyelvet, nem nekem találták ki. Leejtettem a tollat a pad tetejére, és hátradőltem a széken. Megfontoltam, hogy felteszem a lábamat is, de azért annyira feltűnő nem akartam lenni, mellesleg állítólag jó nevelt vagyok.

-          Ez nem az otthona, kisasszony, hogy kedvére csapkodjon. Vagy netán, így próbálta jelezni felém, hogy végzett a feladatlappal? – mondta összehúzott szemöldökkel. Már megint ez a kissaszonyozás, és az udvarias duma. Nem tudom, csak engem zavar ennyire?

-          Tudja tanárnő – dőltem vissza a székkel, amivel eddig billegtem- ez a dolgozat eléggé hülyeség, és a szó szoros értelmében megoldhatatlan! – mondtam a lehető leghiggadtabb hangon.

-          De kisasszony, ez a tavaly megírt vizsga anyaga, csak más kérdésekkel feldolgozva. Nem olyan nehéz, hiszen láttam a beiratkozásnál a bizonyítványát, és kitűnőre megírta. Csak nem azt akarja mondani, hogy csalt, a feladat elvégzésekor?

-          Arról szó sincs. Igazán? Akkor csak én lettem ostobább… - nagyot nyeltem. A hirtelen jött magabiztosságom elszállt, és félek, soha többé nem jön vissza. Pedig nagy szükségem lenne rá, mert úgy érzem, Miri néni nem zárja le itt, ezt a roppant élvezetes társalgást.

-          Akkor mégis mi a problémája?- egyre több szempár szegeződött rám, én pedig legszívesebben elpárologtam volna.

-          Khmm… Én csak, szóval ki szeretnék menni levegőzni, mert rosszul vagyok. –  az ujjaimat tördelve vártam a tanárnő reakcióját. Igazából nekem elég 10 másodperc is, csak had derítsem ki, miért hívatta az igazgató Enikőt.

Két másodperc múlva, már a tanári bejáratánál álltam, és izgatottan próbáltam kikémlelni, mi folyik az irodában. Nem telt bele sok idő, rá kellett jönnöm, hogy amíg nem teszek szert arra a képességre, amivel átlátok a falon, nem sok mindent fogok látni a bent zajló eseményekről. Ebbe a roppant kiszámíthatatlan ténybe beletörődve indultam vissza a terembe. Ekkor viszont megláttam valakit a szekrényeknél. Egy dobozban kotorászva állt a nyitott ajtónál, és egy ragasztó segítségével, díszítgette a kis zugot. Nem tudtam ki venni, hogy ki lehet az, de azt tudtam, hogy ki kell derítenem.

Határozott léptekkel haladtam az alak felé, egészen a folyosó feléig. Ott már felismertem az embert, és széles mosollyal az arcomon, elkezdtem rohanni felé. Ahogy egyre közeledtem felé, kezdtem kételkedik az elvemben, miszerint én ismerem ezt a srácot, és erről ő is tud. De akkor már nem volt megállás. Mikor teljesen elé kerültem, próbáltam fékezni, de nem nagyon tudtam parancsolni a lábaimnak. Egyenes nekiütköztem, a lökéstől pedig elesett, ezzel magával rántva engem is. Ahogy ott fetrengtünk, engem elkapott a röhögőgörcs, és megpróbáltam rá is ráragasztani. Nem nagyon sikerült.

-          Csokiiii!!! – visítottam a fülébe, mint egy ötéves.

-          Tessék, itt van 500 forint, menj, vegyél magadnak, vissza se kell adnod a pénzt, csak szállj már le rólam! – felvonta a szemöldökét, és hasizomból felült. Két másodperc múlva, már újra a szekrénye előtt állt, és a posztereket aggatta az ajtóra.

-          Te nem Csoki vagy… - álltam fel csalódottan. A hangom megremegett, éreztem, ahogy megnyílik alattam a föld.

-          Nem, én EMBER vagyok! Tudod, mint te! Majmok… evolúció.. rémlik valami? Vagy esetleg Ádám és Éva? Na, semmi? – kérdezte gúnyos vigyorral, és becsapta az ajtót, majd a fejét fogva elviharzott.

Hát ez nagyon kellemes volt, tényleg, csak egy kicsit volt égő. Kicsit…

Visszarohantam a terembe, és égővörös fejjel másztam be a padomba.

 A nap hátralévő részét, bujkálással töltöttem. Rettegtem az újra találkozástól azzal a sráccal.

                                                                                  

                                                                                ***

Nyolcadik óra után, felszálltunk a buszra, ami hazarepít a biztonságos otthonba.

Ahogy felértem a lakásunkba, lehajtott fejjel rohantam be a szobámba, és szinte rögtön, elkezdtem tanulni. Vacsoráig csak a tananyagot bújtam, még a pénteki anyagot is megtanultam. Vacsora után, elkezdett pittyegni a telefonom. Új üzenet tőle: Csoki

Megnyitottam, és elolvastam. Csak ennyit írt: Skype.

Felnyitottam a laptopom fedelét, és beléptem az oldalra. Csoki videóhívást indított. Elmesélte, mennyire örültek neki a barátai az iskolában, én pedig vörös fejjel hallgattam. Nem, egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta, olyan égő volt. Ebédszünetben  direkt a mellettünk lévő asztalhoz ült le a barátaival, és végig suttogtak, meg nevettek. Biztos vagyok benne, hogy rólam volt szó.

Peti addig faggatott, amíg el nem meséltem neki  a sztorit. Mire az élménybeszámolóm végére értem, már a padlón feküdt a röhögéstől. Kösz… Önbizalomrombolás-Norina 1:0.

Ekkor megszólalt a kaputelefon, én pedig kisunnyogtam az előszobába( már ha annak lehet nevezni a kis teret ami a konyha, és a nappali között van) és felkaptam a telefont.

-          Gyere le dilosz.

-          Ki vagy? – a hangja olyan ismerős volt.

-          Nézz le az ablakból. – kinéztem a mellettem lévő ablaküvegen.  A kis lámpák világította utcán egy sötét alakot láttam. A srác volt az, akire azt hittem Peti.

Kis tétovázás után, felkaptam a cipőmet, és a bőrdzsekimet, és lerohantam a ház elé.