Szeptember 17. - különös idegen

Lassan kinyitottam a szemem, és a telefonom kijelzőjét bámultam. Az óra épphogy átváltott hat órára. Keserves sóhajok kíséretében lecsoszogtam a lépcsőn, és egy törülközőt a kezembe kapva, bevonultam a fürdőszobába.  Levetkőztem, és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a csapot, majd eltorzult arccal tértem ki a vízsugár elől.

                                                                               ****

A hajamat törölgetve néztem magamat a tükörben. Nedves fürtjeim lazán omlottak a vállamra. Előkaptam egy hajszárítót és villámgyorsan szárazra varázsoltam a hajam.

Kiléptem a fürdőből, és felkaptam egy sima farmert meg egy egyszerű pólót. Fogat mostam, és feltettem egy alap sminket.

A táskámat a vállamra kapva kicsörtettem a szobámból. A szüleim hangját hallottam kiszűrődni a szobájukból. Mit keresnek ezek itthon? Halk léptekkel közeledtem a szoba felé, majd benyitottam.

Anya az ágyon ült, egy hatalmas kupac édességhegy közepén. Apa a falhoz simulva próbálta nyugtatni, de csak ideges pillantásokat, és rengeteg díszpárna röpködését kapta.

-Ööö… izé… hát szóval… én megyek, sziasztok!  –  felvontam a szemöldököm, és próbáltam leplezni pillanatnyi zavaromat.

 Megperdültem a tengelyem körül, és gyors léptekkel hagytam el a lakásunkat.

Az agyam pörgött. Nem hagyott nyugodni a tudat, hogy mi baja lehet anyunak, és miért haragszik apára. Eszembe jutott anya kisírt szeme, és szomorú, rideg tekintete. Bár nem mondta ki, de arcáról a gyűlölet sugárzott. Korábban sosem láttam ilyennek. Szinte undorodott az embertől, akit egykor mindennél jobban szeretett. Vajon apa mit tett, amivel ennyire feldühítette?

-          …és akkor azt mondta szeret! – ömlengett Enikő, hatalmas mosollyal az arcán.

-          Értem… tényleg… nagyon jó fejnek tűnik a srác! – sütötte le a szemét legjobb barátnőm.

Próbálta palástolni érzéseit, de az arcáról sütött a féltékenység.

Mindketten engem bámultak. Tudtam, hogy kiről van szó, és azt is tudtam, hogy kompenzálnom kell Barbi rideg viselkedését, mégsem jutott eszembe semmi, amit jónak láttam volna kimondani. Semmi pozitívat nem tudtam róla mondani. Szerintem nagyobb a kisujja, mint az agya, és rendkívül bunkó a stílusa. Ezt persze mégsem mondhattam neki, ezért csak felöltöttem egy mesterkélt mosolyt.

-          Nagyon örülök nektek! Igazán aranyos srácnak tűnik. – a hangom egy pillanatra sem remegett meg.

Először furcsán végigmért, majd nevetve a nyakamba borult. Meglepve viszonoztam az ölelést.

-          Legalább az egyik barátnőm örül a boldogságomnak… - mondta szúrós szemmel nézve Barbira.  Rögtön megsajnáltam, és oldva a feszültséget, felnevettem. Most én kaptam lenéző pillantásokat, úgyhogy rögtön csendben maradtam.

-          De ott van Anna is. – próbálkozott Áron, miközben arrébb tolta a mellettem ücsörgő Barbit.

-          Jó, de ő  a legjobb barátnőm, neki MUSZÁJ örülnie! – szögezte le, majd összemosolygott Annával. Szerintem ez elég gyerekes… 

-          Hé! Ne Barbus érezze magát rosszul, mert TE imádsz egy olyan kretén gyereket. Inkább nézz magadba! Rákényszeríted, hogy örüljön, és persze, gondolom, egy része örül is! A másik része, meg ugyanúgy látja Tomit, mint mindenki. Csak ő ki is mutatja! – csattant fel Áron, és fél karjával átölelte, a mellette szomorkodó lányt. A tenyerébe temette arcát, szőkésbarna haja, fátyolként omlott a vállára. – Nem akarsz mondani neki valamit?

-          Nincs mit mondanom! – mélykék szemében a düh szikrája táncolt.

Áron karon ragadta Barbit, és idegesen elviharzottak a hátsó ülésekre.

Első órára, már csak 4-en mentünk. Leültünk a szokott helyünkre, és vártuk, hogy a matektanárunk, kiossza a dolgozatokat.  Miri néni (valamiért elvárja, hogy így hívjuk… hát nem tudom, hogy neki mi tetszik annyira ebben a megnevezésben, de engem személy szerint, kiráz tőle a hideg) göndör haját hátradobva pillantott az ajtó felé, ahol az igazgató úr várakozott. Egy szó nélkül odament Enikő padjához, a fülébe súgott valamit, majd aprót biccentett a tanári felé. Aggódva néztem utána, de nem volt sok időm a sajnálkozásra, mert a tanárnő már le is tette elém a lapokat. Megráztam a fejem, és egy tollal elkezdtem ütögetni a tolltartóm tetejét. Persze ez a hang, elég idegesítő volt a körülöttem levők számára, így elég hamar abbahagytam.  Belekezdtem az első feladatba (a belekezdtem túlzás, mondjuk úgy, már nem az egész lapot, hanem csak a lap tetejét bámultam). Óra felénél rá kellett jönnöm, hogy a matekot, mint nyelvet, nem nekem találták ki. Leejtettem a tollat a pad tetejére, és hátradőltem a széken. Megfontoltam, hogy felteszem a lábamat is, de azért annyira feltűnő nem akartam lenni, mellesleg állítólag jó nevelt vagyok.

-          Ez nem az otthona, kisasszony, hogy kedvére csapkodjon. Vagy netán, így próbálta jelezni felém, hogy végzett a feladatlappal? – mondta összehúzott szemöldökkel. Már megint ez a kissaszonyozás, és az udvarias duma. Nem tudom, csak engem zavar ennyire?

-          Tudja tanárnő – dőltem vissza a székkel, amivel eddig billegtem- ez a dolgozat eléggé hülyeség, és a szó szoros értelmében megoldhatatlan! – mondtam a lehető leghiggadtabb hangon.

-          De kisasszony, ez a tavaly megírt vizsga anyaga, csak más kérdésekkel feldolgozva. Nem olyan nehéz, hiszen láttam a beiratkozásnál a bizonyítványát, és kitűnőre megírta. Csak nem azt akarja mondani, hogy csalt, a feladat elvégzésekor?

-          Arról szó sincs. Igazán? Akkor csak én lettem ostobább… - nagyot nyeltem. A hirtelen jött magabiztosságom elszállt, és félek, soha többé nem jön vissza. Pedig nagy szükségem lenne rá, mert úgy érzem, Miri néni nem zárja le itt, ezt a roppant élvezetes társalgást.

-          Akkor mégis mi a problémája?- egyre több szempár szegeződött rám, én pedig legszívesebben elpárologtam volna.

-          Khmm… Én csak, szóval ki szeretnék menni levegőzni, mert rosszul vagyok. –  az ujjaimat tördelve vártam a tanárnő reakcióját. Igazából nekem elég 10 másodperc is, csak had derítsem ki, miért hívatta az igazgató Enikőt.

Két másodperc múlva, már a tanári bejáratánál álltam, és izgatottan próbáltam kikémlelni, mi folyik az irodában. Nem telt bele sok idő, rá kellett jönnöm, hogy amíg nem teszek szert arra a képességre, amivel átlátok a falon, nem sok mindent fogok látni a bent zajló eseményekről. Ebbe a roppant kiszámíthatatlan ténybe beletörődve indultam vissza a terembe. Ekkor viszont megláttam valakit a szekrényeknél. Egy dobozban kotorászva állt a nyitott ajtónál, és egy ragasztó segítségével, díszítgette a kis zugot. Nem tudtam ki venni, hogy ki lehet az, de azt tudtam, hogy ki kell derítenem.

Határozott léptekkel haladtam az alak felé, egészen a folyosó feléig. Ott már felismertem az embert, és széles mosollyal az arcomon, elkezdtem rohanni felé. Ahogy egyre közeledtem felé, kezdtem kételkedik az elvemben, miszerint én ismerem ezt a srácot, és erről ő is tud. De akkor már nem volt megállás. Mikor teljesen elé kerültem, próbáltam fékezni, de nem nagyon tudtam parancsolni a lábaimnak. Egyenes nekiütköztem, a lökéstől pedig elesett, ezzel magával rántva engem is. Ahogy ott fetrengtünk, engem elkapott a röhögőgörcs, és megpróbáltam rá is ráragasztani. Nem nagyon sikerült.

-          Csokiiii!!! – visítottam a fülébe, mint egy ötéves.

-          Tessék, itt van 500 forint, menj, vegyél magadnak, vissza se kell adnod a pénzt, csak szállj már le rólam! – felvonta a szemöldökét, és hasizomból felült. Két másodperc múlva, már újra a szekrénye előtt állt, és a posztereket aggatta az ajtóra.

-          Te nem Csoki vagy… - álltam fel csalódottan. A hangom megremegett, éreztem, ahogy megnyílik alattam a föld.

-          Nem, én EMBER vagyok! Tudod, mint te! Majmok… evolúció.. rémlik valami? Vagy esetleg Ádám és Éva? Na, semmi? – kérdezte gúnyos vigyorral, és becsapta az ajtót, majd a fejét fogva elviharzott.

Hát ez nagyon kellemes volt, tényleg, csak egy kicsit volt égő. Kicsit…

Visszarohantam a terembe, és égővörös fejjel másztam be a padomba.

 A nap hátralévő részét, bujkálással töltöttem. Rettegtem az újra találkozástól azzal a sráccal.

                                                                                  

                                                                                ***

Nyolcadik óra után, felszálltunk a buszra, ami hazarepít a biztonságos otthonba.

Ahogy felértem a lakásunkba, lehajtott fejjel rohantam be a szobámba, és szinte rögtön, elkezdtem tanulni. Vacsoráig csak a tananyagot bújtam, még a pénteki anyagot is megtanultam. Vacsora után, elkezdett pittyegni a telefonom. Új üzenet tőle: Csoki

Megnyitottam, és elolvastam. Csak ennyit írt: Skype.

Felnyitottam a laptopom fedelét, és beléptem az oldalra. Csoki videóhívást indított. Elmesélte, mennyire örültek neki a barátai az iskolában, én pedig vörös fejjel hallgattam. Nem, egyszerűen nem tudom túltenni magam rajta, olyan égő volt. Ebédszünetben  direkt a mellettünk lévő asztalhoz ült le a barátaival, és végig suttogtak, meg nevettek. Biztos vagyok benne, hogy rólam volt szó.

Peti addig faggatott, amíg el nem meséltem neki  a sztorit. Mire az élménybeszámolóm végére értem, már a padlón feküdt a röhögéstől. Kösz… Önbizalomrombolás-Norina 1:0.

Ekkor megszólalt a kaputelefon, én pedig kisunnyogtam az előszobába( már ha annak lehet nevezni a kis teret ami a konyha, és a nappali között van) és felkaptam a telefont.

-          Gyere le dilosz.

-          Ki vagy? – a hangja olyan ismerős volt.

-          Nézz le az ablakból. – kinéztem a mellettem lévő ablaküvegen.  A kis lámpák világította utcán egy sötét alakot láttam. A srác volt az, akire azt hittem Peti.

Kis tétovázás után, felkaptam a cipőmet, és a bőrdzsekimet, és lerohantam a ház elé.

Szeptember 16. - visszatérés az állatkertbe

Reggel ugyanarra az idegesítő hangra ébredtem, amire már 9 éve. Az ébresztőórám anyukájának szidása után, felültem a matracon, és elkezdtem nyomkodni a telefonomat. Felnéztem facebook-ra, ahol volt is egy ismerősnek jelölésem. Kíváncsian nyitottam meg. Tóth Péter, azaz Csoki jelölt be. Rámentem az adatlapjára, és megnyitottam a profilképét. A fotóról, egy kedves, és ami a legfontosabb, eszméletlenül helyes fiú mosolygott vissza rám. Csak bámultam a képet, és ha meguntam, átváltottam Mátééra. Egy idő után kezdtem már magamat is szánalmasnak érezni, így leraktam a telefont, és lecsörtettem a galériáról. Felnyitottam a szekrényemet, és dudorászva keresgéltem. Végül, egy fekete nadrág, és egy lila csillagos, belebújós pulóver mellett döntöttem. 

Kifésültem a hajam, megmosakodtam, felraktam egy kis alap sminket, és már indultam is az iskolába. Nagy meglepetésemre, Enikő és Barbi nem egyedül ácsorogtak, hanem egy igencsak szimpatikus fiú társaságában. 

Udvariasan köszöntem nekik, majd a nevemet kiejtve, nyújtottam a kezem a srácnak. Ő is ugyanígy tett, bár a nevét, már nem értettem, mert rögtön elrántotta a kezét, és nekiesett Enikőnek. Nyalták-falták egymást, mi meg ott álltunk, és nem tehettünk mást, néztük a jelenetet. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám. 

- Hello! - szóltam bele a készülékbe.

- Na szia, te lány! - hallottam a vonal másik végéből, egy ismerős hangot.

- Jaj, szia Csoki. Honnan van meg a számom? 

- Nem hagyott aludni, amíg meg nem adtam neki. - szólalt meg egy harmadik személy. Jéghegyeket megolvasztó hangjáról rögtön felismertem Mátét. 

A buszon végig telefonáltam velük, ki is kellett hangosítanom Áronnak, aki most azonnal meg akarta ismerni Csokit. 

Egészen az iskoláig beszéltünk a fiúkkal, aztán letettük. Áron egész első órában "arról a finom gyerek"-ről beszélt. Képtelen volt megjegyezni a nevét.

Egyébként hiába célozgattam arra, hogy ki ez a srác, aki velünk volt a buszmegállóban, valahogy senkinek se esett le a dolog, vagy csak nem akartak válaszolni. 

Második óránk kémia volt, a rettentően kedves osztályfőnökünkkel.

Nem sokat időztünk a folyosón, rögtön bementünk a terembe. Leültünk a helyünkre és elkezdtünk beszélgetni. Áron átült Barbi mellé, aki már a fiú puszta létezésétől is jobbkedvre derült. Olyan régen beszélgettünk csak úgy, ketten. Lehet, hogy ez neki nem hiányzik annyira, de engem viszont nagyon is zavar, hogy Áron ennyire… nem is tudom. Egyszerűen olyanok, mint akik élnek-halnak egymásért, mégse járnak. Barbi pedig sose beszél nekem erről, és ez az, ami zavar.

Mély merengésemből, az ofő ébresztett fel. Udvariasan megkérdezte tőlem, hogy mi történt, miért nem voltam iskolában, és hogy van Máté. Elmagyaráztam neki, hogy egyik este sétáltunk, és elestem az üvegszilánkokra, ő pedig segített, és elszakadt valami ínszalag a lábában. Jó, nem az igazság, de van hozzá köze. Egy kicsike, talán…

Rólam nagyjából 2 percet beszéltünk, majd rögtön áttértünk Mátéra. Persze, ő érdekesebb téma.

Ez az óra, olyan beszélgetős lett.

A tesitermek felé baktatva valaki elkapta a kezemet, és félrevonszolt.

Majával találtam szemben magam.  A szemembe nézett és aggódó tekintettel kérdezte:

- Jól vagy? – szinte suttogott.

-Miért érdekel?

-Kérlek…- úgy nézett rám, mint egy kölyök kutyus.

-  Igen, jól vagyok. – enyhültem meg.

-  Máté?

- Ő is.

Lehajtottam a fejem, és a földet kezdtem bámulni. Kis idő múlva, végre Maja törte meg a csendet.

- Légy szíves ne mondjátok el a rendőröknek a történteket! Adriennt visszajutattuk az intézetbe. Bocsáss meg! – ölelt meg hirtelen. Viszonoztam az ölelést, és megnyugtattam, hogy nem haragszom. 

Elindultunk az óránkra ahol szörnyen megkínoztak minket. Kicsöngőkor, mint akik most tértek vissza a halálból, berontottunk az öltözőkbe. Gyorsan magunkra kaptuk a ruháinkat, és kicsörtettünk a helységből. Az ajtóban, ugyanaz a fiú várt ránk, mint reggel. Enikő visongva a nyakába ugrott, ezzel kilökve őt, egyensúlyából.

A hatalmas örömködés után, végre mi is megtudhattuk, ki ez a rendkívül szimpatikus egyén.

-Khm… Norina, ő itt Tomi az én… - kezdte a lány, elpirulva.

- Rájöttem kid! – válaszoltam unottan, szem forgatva. – szia, Tomi Norina vagyok. – mutatkoztam be újra.

Illedelmességet félretéve, egy laza bólintással nyugtázta, hogy megpróbálja memorizálni a nevem, és csak, hogy ne tűnjön neveletlennek, gyorsan hozzárakott egy „csá” –t. Nagyon szimpi a srác komolyan… Összenéztünk Majával. Úgy tűnik, ő nem kerül bemutatásra. Nem úgy ismerem, mint akinek segítség kell az ilyenekhez. Ujjaival hátrafésülte a haját, felöltötte legaranyosabb mosolyát, és nevét kiejtve a kezét nyújtotta a fiúnak. Tomi végigmérte a lányt, és vigyorogva mutatkozott be.

-         Majácskám, nem akarsz elmenni máshová? – kérdezte Enikő ingerülten.

-         Nem, itt tök jó!

-         Igazán? És ha felpofozlak is jó lesz?

Itt kezdetét vette egy kisebb vita. Mindenki szidott mindenkit. Nekem persze a barátaim oldalára kellett volna állnom, de tanácstalan voltam. Maja nem is volt olyan rossz társaság, csak ha Mátén nyomult. Amit szerintem már nem fog tenni, de ki tudja. Most viszont egész jól elvoltam vele, és remélem ez így is marad, mert barátokból sosem lehet sok. Enikőnek nem volt igaza, hiszen csak bemutatkozott. Szóval nem tudtam kinek a pártjára álljak.

Mire nagy nehezen eldöntöttem, hogy maradok a barátaimnál, véget ért a veszekedés, és mindenki ment az órájára.

Angolon kifaggattam Enikőt erről a srácról. Kiderült, hogy a bátyja egyik „az egész utca hallja, de azért titkos házibuliján” ismerte meg. Éppen lement ordítani, hogy kuss legyen ( na persze, higgyem is el, hogy Ő az ilyen buliknak nem az egyik főembere? Persze, az elefántok meg tudnak repülni há’ hogyne ) , amikor találkozott vele. A tömeg kidobása helyett, inkább lent maradt beszélgetni. Ennyi a nagy történetük, ami szerintem cseppet sem olyan romantikus, mint amilyennek előadta, de ha boldog…

A többi óra elég unalmasan telt, inkább csak a tanár beszélt mi meg hallgattuk. Rajzon le kellett rajzolnunk, a legjobb barátunkat.  Komoly dilemmába kerültem, mivel nekem kapásból volt hat legjobb barátom. Körbenéztem, és láttam a többieken, hogy ők se tudják, mi legyen. Végül körbeültünk, és elkezdődött a tárgyalás.

- Én Annát rajzolom, az biztos! –szögezte le Enikő.

- Én Enikőt! – mondta Anna. Olyan szép is a barátság.

- Stip-stop Barbi!!! – lökött félre Áron, és már el is kezdte tanulmányozni a lány pontos hajszínét. Vitába akartam szállni vele, de Barbi jelezte, hogy inkább ne. Hát jó.

Barbi Áront rajzolta, Enikő Annát és ez fordítva. Mindenki azt várta tőlem, hogy Mátét rajzoljam, de este gondolkoztam, hogy nem lehet a legjobb barátom, akibe szerelmes vagyok. Szóval ő kilőve. Viszont támadt egy remek ötletem, hogy kit lehetne.

A papír fölé görnyedtem, és elkezdtem alkotni. Először az arc formáját rajzoltam meg, majd a méz szőke hajtincseket. Aztán az arcot.

 Szokás szerint beadtuk a lapokat, és el kellett döntenünk kié hányas. Mint mindig, most is bőven volt min röhögnünk. Amikor én következtem, mindenki kérdőn nézett felém, mivel az osztályból senki sem hasonlított a rajzon lévő fiúra. Zavartan magyaráztam, hogy egy barátom, akit a kórházban ismertem meg. Úgy igazán senkit nem érdekelt, de azért még elmondtam, hogy Máté is ismeri, de nem kedveli.

Végre kicsöngettek. Széles mosollyal az arcomon siettem ki az iskolából, és a barátaimat meg sem várva futottam a buszig. Felpattantam, és leültem a szokásos négyes ülésünkbe. Kifulladva foglaltak helyet mellettem a többiek.

-         Te ilyenkor jól érzed magad? – kérdezte Enikő lihegve.

-         Persze! Na most mindenki csss mert telefonálok egyeet! – énekeltem vidáman.

Benyomtam a telefonomon a hívás gombot, és vártam.

-         Szia anya, izé, szóval nincs tanulni valónk úgyhogy egyből a fiúkhoz mennék ha nem baj.

-         Olyan nincs, hogy kilencedikben nincsen tanulni való!

-         De majd este… na..- nyújtottam meg az a betűt.

-         Sajnálom! Gyere haza most!!!

Szomorúan tettem le a telefont, és próbáltam bekapcsolódni a többiek beszélgetésébe. Áron és Barbi valami filmről áradoztak, amit a héten láttak a moziban.

A megállóban leszálltam, elköszöntem a lányoktól, és elindultam a ház felé. Beírtam a kódot, és beléptem a lépcsőházba. Felbaktattam a lakásunkba, és unottan köszöntem anyának. Beléptem a szobámba, ahol 2 fiú üvöltve rám vetette magát, és szorosan megöleltek. Kicsit hátrálni kezdtem, mire elengedtek. Hátat fordítottam és becsuktam az ajtót. Lassan megfordultam és sikongatni kezdtem. Egyenként megöleltem a két bolondot, majd elkezdtek mielőtt kérdezősködhettem volna, csikizni, én pedig vihogva elterültem a galéria alatti kanapén.

Ők is leültek, és kis idő múlva végleg felhagytak a csikicsatával.

Elmagyarázták, hogy Petit már egy hete ki kellett volna engedjék, de beteg lett az orvosa ezért nem mehetett haza amíg újra munkába nem jön a doktor úr és meg nem írja a zárójelentést. Egyébként, ha jól tudom tüdőgyulladása volt vagy mije. Máténak pedig raktak valami fásliszerű gipsz valamit ( nem nagyon tudtam megjegyezni a kimondhatatlan nevét ) és hazaengedték.

-És most akkor jóba vagytok? – kérdeztem feldobódva.

- Elviselem… - válaszolt Máté mire felnevettünk, és meglöktük egy kicsit.

Anya nem bírta tovább a tudatot, hogy a kicsi kislánya két fiúval van egyedül a szobájában, és benyitott. Semmi kopogás, semmi!

A kanapén ültem a két oldalamon a fiúkkal, és a laptopomon keresgéltünk filmeket.

- Khhmm… kértek valami nasit? Üdítőt? Külön székeket? – kérdezte, mi pedig hangos nevetésben törtünk ki.

Megbeszéltem anyuékkal, hogy most borzalmasan örülök a fiúknak, szóval mi lenne, ha nem rontanák el az örömömet, és kint maradnának a szobámból?

Visszamentem a szobába, és tovább nézegettük a filmcímeket. Végül egy horror mellett döntöttünk.

-  És ha én félni fogok? Titeket foglak nyaggatni!

-  Majd mi, a két hatalmas és erős medve megvédünk a gonosztól!

-  Inkább két hupikék törpike! – nevettem.

Egész délután nálam lógtak, aztán hazamentek tanulni, meg (leginkább) x-boxozni. Megbeszéltük, hogy holnap kipróbáljuk a Szondi utcában lévő új fagyizót.

Tanulás után kimentem a szüleimhez vacsorázni. Leültünk az asztalhoz, és jöhetett a faggatásom, arról, hogy milyen volt újra iskolában lenni. Igazából jobban élveztem a délutánt, mint az iskolában töltött időt, de természetesen az se volt rossz. Maja totálisan meglepett ma. Lehet, hogy mégse olyan rossz ember. És még Adriennt is visszajuttatta az intézetbe… remélem leszáll Mátéról, és akkor akár barátok is lehetünk. Sőt, ha nagyon jóban leszek vele, bemutatom Csokinak is, és akkor négyen tudnánk hülyéskedni. De ez egyenlőre még csak egy tipp a jövőre nézve. 

Szeptember 15. - Go home

Arra ébredtem, hogy valaki bámul. Lassan felnyitottam a szemem, és alaposan végigmértem rajongómat. Szőke haja volt és zöld szeme. Eléggé kócos volt, de neki még ez is jól állt. Na remek, most én bámulom... Zavartan feljebb csúsztam és ülő helyzetbe szenvedtem magam. Elmosolyodott. Látszólag tetszett neki a jelenet. Persze kevesebb macerával is meg tudtam volna oldani ezt a roppant bonyolult feladatot, de a kedves közönségem, rajta ült a takarómon. A francba, még mindig nézem. A fiú egyre szélesebb mosolyra húzta a száját.

Oldalra nyúltam egy kis vízért. Egy pillanatra se vette le rólam a tekintetét. Akárhova mozdultam, a smaragdzöld szempár mindenhová követett.

- Mondták már neked, hogy nem a legjobb ismerkedési forma, ha addig bámulod a lányt, amíg hozzád nem szól? - kérdeztem felvont szemöldökkel. A kezébe temette az arcát, úgy nevetett.

- Te mit szívsz?

Mi van??? Ez egy idióta de komolyan.

- Levegőt, basszus mit szívnék? - kérdeztem, egyre bunkóbb stílusban.

- Te a hasadon lévő vágással jöttél be ide, ugye? - kérdezte, beletörődve abba, hogy ha felakaszt, se fogom felismerni. Persze, csak ha ismerem.

- Igen!

- És, nem vagy amnéziás?

- Nem, és nem ért... - Hirtelen eszembe jutott minden. Egyszerűen nem értem, miért nem ismertem fel, finom barátomat - Csoki!!! - ugrottam a nyakába. Eszméletlenül megörültem neki.

Nem kicsit leptem meg az öleléssel, de annyira felvillanyozott a jelenléte.

Elmosolyodott, és viszonozta az ölelést. Kicsit eltolt magától, és csillogó szemmel mesélte:

- Képzeld az a kislány megkérdezte tőlem, hogy tudom-e  hova lett a virága. Elkezdtem neki magyarázni, hogy...  - kezdte el történetét.

- Elnézést drága lovag, de Norinához jöttem szóval tipli van! - szólalt meg Máté a hátunk mögül.

Felé néztünk.

Csoki felállt, és felmérve a helyzetet, bocsánatkérően nézett legjobb ( igen, most már ő a legjobb ) barátomra. Akibe egyben szerelmes is vagyok, szóval most nem tudom, hogy hogy lehet egyszerre a legjobb barátom, és a szerelmem is egyszerre, de mindegy.  Úgyse jönnék rá, szóval nem töröm rajta a fejem.

- Uhh... sajnálom Rómeó. Na csá, Nóri, majd még jövök. - köszönt el, és az ágyához sétált.

Máté leült mellém, és idegesen figyelt engem.

- Nóri... ez ari. Ki ez a szerencsétlen?

- 1. Csoki nem szerencsétlen. 2. Ez csak egy becézés, és igen, tényleg ari.

- 1. Áh... milyen bájos neve van... és de, az. 2. Szarkazmus volt, Norina!

Kisebb vita alakult ki köztünk, Csokit illetően. Nem nagyon kedvelte a srácot, pedig ha megpróbálna beszélni vele...

Már éppen nyerésre álltam, amikor bejött az orvosom, hogy leszedik a varratot, ma még bent tartanak, de holnap mehetek.

Na ez az, ami nem fog megtörténni! Nem hagyom itt Csokit, az biztos, és Mátét sem, az még biztosabb. Hiába tiltakoztam, érveltem, és könyörögtem,  akkor is muszáj volt vele mennem.

Felálltam, és alaposan végigmértem az orvosomat. Alig volt haja, ami volt is, az ősz volt. A korához képest nagyon fitt volt, és egész jól lereagálta a hisztimet. Csak állt, és mosolygott. Mikor egy pillanatra megálltam, halál nyugodt hangon beszélt hozzám, és azt magyarázta, hogy nem kell félni, jobb lesz, stb... 

Végül feladtam. Nagyot sóhajtottam, és a doki után mentem. Az ajtóban Máté elkapta a kezem. Magához húzott, és a fülembe súgta: Ne aggódj, ha megengedik, akkor bemegyek veled, ha nem, akkor kint foglak várni! 

Ez megnyugtatott. Lefagytam, és el is olvadtam. Ennyire erősen, még sosem éreztem, hogy szeretem. 

Újra elindultunk, ezúttal eljutottunk a halálom színteréig. Sokan mesélték már nekem, hogy a varrat kiszedése nagyon fáj. Nem is tudom, eleinte nagyon fájt, és csak erre tudtam gondolni, aztán eszembe jutott egy dolog, ami még jobban fájt. Már nagyjából 4-5 apja itt vagyunk Mátéval,  és egyik barátunk sem vette a fáradtságot, hogy felemelje a fenekét és feltegye a metróra. Ez még rosszabb érzés volt. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem hiszem el, hogy én mindig kifogom a kamu barátokat...

Egyébként amint elkezdtem ezen gondolkodni, már nem is éreztem a fájdalmas érintéseket. 

Mikor végeztünk, még egyszer, utoljára mindent megköszöntem az orvosomnak, és kiléptem az ajtón. Csoki a székeken ült, Máté pedig fel-le járkált, és amikor meglátott, rögtön odajött hozzám, és elkezdett kérdezősködni. Igazából nem tudtam mit, és hogyan csináltak, ezért csak azt meséltem el neki, amire még figyeltem. Nem akartam neki elmondani, hogy mennyire nem akarok visszamenni az iskolába, és nem, nem a tanulás miatt, hanem az ott lévő emberek miatt. Nekem ne örüljenek, amikor meglátnak, és ne magyarázzák, hogy ők jönni akartak, de nagyon sokat kellett tanulni bla bla bla... Egyszerűen nem voltam rájuk kíváncsi. Sokkal inkább maradtam volna itt a fiúkkal.

-          Itt vagy még, Norina? – lóbálta meg a kezét előttem Máté.

-         Mi? Ööö… Igen azt hiszem. Csak…  - próbáltam a lehető legnormálisabban válaszolni.

Máté belelátott a fejembe. Szomorúan nézett rám. Láttam rajta, hogy ez neki is nagyon fáj.

Boldogtalanságunk megtárgyalását, a szüleink szakították félbe. Ott volt anya, apa, az ő anyja, és az ő apja is. A szüleim a nyakamba ugrottak örömükben.

Miután elengedtek, Csoki rögtön pattant bemutatkozni. Nagyon izgultam, melyik nevével mutatkozik be.

-         Jó napot! A nevem  - itt rám pillantott, és apró mosolyra húzta a száját – Lord Forró Csokoládé.

Elkapott a nevetés. Ezt már nem lehet fokozni.

-         Ezt nem veszem be! Nem lehetsz Lord, nincs akcentusod, ergo, nem vagy angol!  - vezette le a dolgot, Máté szőke anyja. A hajszíne elárul mindent. Ja, hogy én is szőke vagyok? Hopp…

-         Ezt nem hiszem el! – fogta a fejét Csoki, és kicsit lehajolva, a vállamba temette az arcát. Közben mindenki nevetett.

Persze a nevét, még mindig nem tudtuk.

-         Norina, lennél szíves elmondani a barátod nevét? – szólalt meg apa, szórakozottan.

-         Öhm… Az a helyzet, hogy én sem tudom. Csoki és kész!

-         Máté?

-         Engem hagyjanak ezzel az idiótával. Szállj már le róla! – válaszolt, és egyetlen rántással elválasztotta a vállamtól, a rajtam csimpaszkodó fiút.

Pár órával később csak megtudtuk a nevét. Peti. Olyan tökéletesen illik rá, hogy inkább maradok a Csokinál.

Egyébként tényleg illik rá, de én már Csokoládénak szeretem. Meg amúgy is, így ismertem meg, ennyi!

Amint ezt megtudtuk, anyáék levezényeltek minket a parkolóba. Ezek szerint indulunk.

Bepattantunk a járműbe, ami azonnal padlógázzal indult neki a dombnak. Fájó szívvel néztem vissza barátaimra.

Megbeszéltem a szüleimmel, hogy minden nap iskola után egészen estig ott leszek a kórházban a fiúkkal. Persze csak tanulás után… Mindegy, gyorsan végzek. 

Petii: