Ahogy lefelé baktattam a lépcsőházban, egyre inkább elfogott az a félelmetes, és émelyítő érzés, ami a sikátorban is rám tört. Kavarogtak a gondolataim, nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt lejönni ehhez a fiúhoz. De valami azt súgta, muszáj volt vele újra találkoznom. Leértem a ház elé, megcsapott az őszi szél hideg fuvallata. Összehúztam magamon a dzsekit, és összefontam a karomat magam előtt.
Oldalra néztem. Ott állt Ő. Ott állt, egy tábla csokival, és egy szál, vörös rózsával a kezében. Halványan elmosolyodtam, és felé indultam. Mikor meglátott, sejtelmes mosoly futott végig az arcán.
- Tudtam, hogy lejössz. - felém indult, és fél kezével átkaroltra a vállamat.Erre a mozdulatra, kicsit elhúzódtam, és valószínűleg egy fintor is átsuhant az arcomon.
- Csak a kíváncsiság... izé... kíváncsi voltam mit szeretnél. - mondtam zavartan, és beletúrtam a hajamba.
Kicsit közelebb lépett hozzám, és a kezembe nyomta a csokit, és a virágot.
- Itt a csokid. - hirtelen mindkettőnkből kitört a nevetés.
Megköszöntem az ajándékokat, és elindultunk sétálni. Útközben elmagyaráztam ki az a Csoki, és hogyan ismertem meg. Aztán ő is mesélt a barátairól vicces történeteket. Már nagyjából egy órája lent voltunk, amikor anyukám kiáltásai véget vetettek a beszélgetésünknek.
- Norina! Mégis mit képzelsz magadról? - még ki sem ért a lépcsőházból, de már üvöltözött.
- Hát izé... - csak hápogni bírtam.
Lesütött szemmel álltam anyu előtt, miközben egyik lábamról, a másikra álltam. A fiú, akit kiderült, hogy Bencének hívnak, zavartan feltápászkodott a földről, és fejével felém biccentve, elindult a buszmegálló felé.
- Ki volt ez?
- Anyu csss! Hé! Most meg hová mész? Gyere vissza!!! - üvöltöttem a semmibe, hiszen Bence addigra
messze járt.
- Mi az, hogy csss?! Azonnal indulj a szobádba, holnap még lesz miről beszélgetnünk!
Lehajtott fejjel kullogtam felfelé a végtelennek tűnő lépcsőn. Csiga lassúsággal felmásztam az ágyamba, és a párnára hajtottam a fejem. Nem tudtam elhinni, hogy mehetett el szó nélkül? És én, hogy lehettem ilyen hülye, hogy lementem?
***
Az ébresztőm fájdalmasan sípolt a fülembe. Morogva véget vetettem az idegesítő zajnak, és a fejemre húztam a takarómat. Már majdnem sikerült visszaaludnom, amikor rájöttem, hogy péntek van, tehát iskola. Azonnal sprintelve ( na jó... inkább csak egy csigához képest, gyorsan ) lebaktattam a galériáról, és megcéloztam a fürdőszobát. A zuhanyzásra szánt időt, alvással töltöttem, tehát csak az arcomat és a fogamat mostam meg, majd gyorsan kerítettem magamra valami vállalható ruhát. Végül egy fekete nadrág, és egy szürke denevér ujjas felső mellett döntöttem. Megfésülködtem, felhúztam a cipőmet, és a vállamon a több kilós táskával, lerohantam a buszmegállóba.
Enikő és Barbi épp szálltak fel, épphogy elértem a járművet. A tüdőmet is kiköpve fuldokoltam mellettük.
- Jézusom, legközelebb inkább várd meg a tíz perc múlva érkező buszt... - nevetett Enikő, amit én roppant nem találtam viccesnek. Persze, felfoghattam úgy is, hogy azért, mert lihegek mint egy kutya, de úgy is, hogy nem akarja, hogy velük menjek. Látszott rajtam, hogy én az utóbbi verziót választottam, ezért gyorsan hozzátette - Jaj, nem úgy!
Barbi mosolyogva meglökött, és megnyugtatott, hogy mindenki szereti, hogy velük utazok, be ne durcizzak (?).
Az út természetesen nem szólhatott másról, mint Bencéről... Pont a fiúkkal együtt szállt fel a buszra, és természetesen, kikotyogta, hogy tegnap este nálam volt. Vagyis a házunk előtt. Így hívatlanul becsöppent a társaságunkba, és az egész utat erről a kedves estéről beszélgetve töltöttük. Persze, jó volt, csak semmiképp nem akartam ezt a szemetet látni. Amint látta, hogy anyukám észrevette, hogy nem vagyok a szobámban, mint aki nem is ismer, távozott. De persze a megalázó ordibálást még hallotta, így az sem maradhatott ki a sztoriból. Végül is, mindenki nevetett, a fiúk néha fujjoltak, a lányok néha ahhhw-ztak egyet, én pedig egyszerre próbáltam megsemmisülni, és Bencét a puszta tekintetemmel felgyújtani. Egyetlen szórakozásom Máté volt, aki a hatalmas beleéléssel mesélő fiút parodizálta, amikor nem látta.
Még be sem értünk a suliba, máris a kezünkbe nyomtak egy szórólapot a végzősök, miszerint a választható szakkörök hete, jövőhéten kezdetét veszi. De jó... Azt se tudom mit akarok hétvégén csinálni, akkor hogy válasszam ki, egy hét alatt, hogy mit szeretnék egész gimi alatt csinálni? Na mindegy.
- Huuh, van rajzszakkör, megyünk Barbus? - lökött félre Áron, hogy Barbi mellé kerüljön. Egyébként a tegnapi vitán, úgy látom mindenki túltette magát. Ennek azért örülök.
- Hát oké. De Norina is jöjjön már! - ugrándozott a barátnőm, miközben megragadta a karomat, így minden egyes ugrásánál, én is megemelkedtem kicsit.
- Én?
- Te! Te vagy a rajztanár kedvence a hülye leveled óta. - szólt közbe egy ismerős hang. Maja állt mögöttünk, összefont karral. Rámosolyogtam, és megvontam a vállam.
- Talán benézek. Te jössz?
- Aha, megnézem. Jut eszembe, holnap ruhákat akarok venni, nincs kedved elkísérni? - kérdezte kedvesen.
- De, melyik plázába mennyünk?
- Szerintem keresgéljünk először a Westendben.
- Oké, akkor majd megbeszéljük hol találkozunk. Szia! - zártam le a beszélgetést, mert a barátaim már az ájulás szélén álltak, így jobbnak láttam, ha a termünk felé vonszolom őket.
Leültem a padba, és elővettem a telefonomat. Felnéztem óra előtt gyorsan a közösségi oldalakra. Mint ahogy azt én elképzeltem. Természetesen mindenki faggatni kezdett, hogy most ez mi is volt? Ez egy párhuzamos dimenzió? Vagy most mi van?
Elmagyaráztam nekik, hogy már nagyjából jóban vagyunk, szóval nem egymás kivégzésének időpontját beszéltük meg az előbb.
Normálisnak gondoltam, ezt a shoppingolást Majával, de ahogy egyre jobban untam az órát, egyre jobban bele tudtam merülni a gondolataimba. Amik ezúttal a szombaton pörögtek. Oké, hogy már nem utálom, de azért ennyire nem is kedvelem, hogy egy egész napot vele töltsek. Na jó, talán tényleg nem nekem való ez a barátkozás dolog. Mátéék is csak Barbinak hála vannak, magamtól hozzájuk se mertem volna szólni.
Az első óra hamar eltelt, a másodiknak viszont azt hittem sosem lesz vége. Komolyan, hogy lehet ennyit beszélni, mint amennyit ez a tanár beszélt??? Végig untam az órát, pedig esküszöm, hogy próbáltam figyelni.
Szünetben lementünk venni valami édességet, de mire végre mi jöttünk volna, becsöngettek. Végül nem derült ki miért hívta be az igazgató Enikőt tegnap, pedig nagyon kérleltem, hogy mondja el.
Hát az iskola körülbelül ennyi volt... Unalom, büfé sorok, néhány poén, és ennyi.
Hazaérve, félve nyitottam be a lakásunkba, de meglepetésemre, nem üvöltést kaptam, még csak egy fegyelmező pillantást sem. Anyu és Apa, a nappaliban ültek, és látszólag engem vártak. Nem beszéltek egymással, csakis engem néztek. Ez így mehetett már tíz perce, amikor végre anya megszólalt.
- Norina, komoly dologról szeretnénk veled beszélni. - a hangja gondterhelt volt. Azonnal ledobtam magam a kanapéra. Ezt a fajta "lazaságomat" most nem nézték jó szemmel, így rögtön stílust váltottam.
- Mi az?
- Anyád és én, úgy döntöttünk, már nem szeretnénk együtt lenni. Illetve, anyád úgy döntött.
A szemem megtelt könnyekkel.
- Persze, csak én, nem szeretnék már veled lenni mi?
- Igen, én még az életemet is leélném a lányommal, és izé... tudod, veled. - ez nem volt túl meggyőző.
Berohantam a szobámba. Nem érdekelt a vitájuk, nem érdekelt semmi sem, csak az, hogy VALAKIVEL beszélni akarok. Pontosan tudtam, ki ez a a valaki. Máté...
Átvettem egy kapucnis dzsekit, (mivel esett az eső ) és egy " lemegyek sétálni este jövök" kiáltással kicsörtettem a házból. A fejemre húztam a kapucnit, és elindultam az eső áztatta utcán. Lehajtott fejjel sétáltam, mikor legközelebb felemeltem a fejem, már egy számomra teljesen idegen buszmegálló előtt álltam. Nagyon megijedtem, azt sem tudtam hol vagyok. Leültem a buszmegállónál elhelyezett székszerű valamire, és elkezdtem gondolkozni, hol lehetek. Ekkor egy kéz ragadta meg a vállamat. Már készültem visszakézből behúzni egyet az illetőnek, de amikor megfordultam, Mátét pillantottam meg. A gyomrom megremegett, hirtelen könnycseppek százai indultak útnak az arcomon. A fiú összezavarodva nézett rám, és gondolkodás nélkül magához húzott. Csak sírtam, és nem bírtam abbahagyni. Máté pulcsiját már teljesen eláztattam a könnyeimmel, bár hála az esőnek, a felső alapból vizes volt. Nem tudtam pontosan, hogy hány perce ülünk ott, de nem is érdekelt. Biztonságban éreztem magam, a karjaiban. Kis idő múlva, eltoltam magamtól a fiút, és elkezdtem mesélni, hogy mi fogadott otthon. Szótlanul figyelt, néha bólogatott, néha újra átölelt. Bár nem volt hosszú történet, de minden másodpercben újra előtörtek a könnyek.
Este hatig beszélgettünk ( pontosabban én beszéltem, ő pedig nyugtatott ). Kiderült, hogy nem is voltam olyan messze, csak 3 megálló volt busszal. Hm... gyalog többnek tűnt.
Hazaérve, gyorsan megírtam a leckét, és megpróbáltam megtanulni mindent, de nem nagyon ment. Végül feladtam, és inkább elmentem zuhanyozni.
